A stratégia (hiánya) – 3 dimenzió az ellenzék vereségéhez

Nagy Zsolt

Minden felszíni hiba és siker ellenére a kampányt igazán a stratégia határozza meg: ezen a szinten dől el, hogy milyen irányt szeretne venni a párt, kiket akar megszólítani, milyen programot raknak össze, milyen módszerrel kampányolnak, egyáltalán kik kampányolhatnak. A stratégiai döntések a legfelsőbb szinten dőlnek el, így kevesebb kritikát hallani a politikai elittől erre vonatkozóan, de nem példa nélküli ez sem. A cikksorozat második részében ezeket – az úgynevezett paradigmatikus reformokat – fogom szemügyre venni.

Kép forrása: Lachlan Gowen, Unsplash

A Fidesz földindulás-szerű győzelmet aratott 2022 április 3-án. Az ellenzék még kétharmadot is vizionált magának, azonban végül kevesebb, mint 60 mandátuma lett, míg a Fidesz-KDNP nyerte el a szupertöbbséget, és még a Mi Hazánk is bejutott a Parlamentbe. Ahogy annak lennie kell, megkezdődött a vereség okainak keresése – és az alternatívák feltérképezése – az ellenzéki oldalon. A következő cikk-sorozatban nem az általam vélt hibákat szeretném bemutatni, mint egy megmondóember, csupán azt a három dimenzióját a politikai gondolkodásnak, amelyek mentén elindulhat – és el is indultak egyesek – az új politikai irányvonal kialakítása. A cikkben leegyszerűsítve fogom mutatni a példákat, mivel célom a jelenségek bemutatása, nem az egyes politikusok értelmezésének elemzése. Az első részben a felszíni gondokról volt szó, amit itt olvashattok el. A második rész a politika mélyét jelentő stratégiát járja körbe, azaz a központi kérdéseket, amik meghatározzák a kampány szereplőit, programját és módját.

A stratégia megalkotása a politikai gondolkodás egyik alapvető célja, és a politikai cselekvés elengedhetetlen feltétele. Nincs olyan politikai cselekvő, aki stratégia nélkül cselekedne – egyes esetekben elfogadhatjuk, hogy a stratégia nélküli improvizáció is egyfajta stratégia –, hisz minden esetben valamilyen céllal szerepel a közéletben, és ehhez keres magának egy megvalósíthatósági utat, eszközöket.

A stratégia szintjén dőlnek el olyan fontos kérdések, mint hogy kik indulnak, milyen keretben tudnak együttműködni másokkal, milyen szavazókat képzelnek el maguknak és miként akarják megszólítani őket, milyen programot írnak össze nekik – vagy éppen nem írnak –, és ezekből miket fogunk előtérbe helyezni. A lista a végtelenségig folytatható, főleg, ha hat pártról plusz egy meghatározó külső szereplőről van szó. Egy ilyen együttműködésnél nem valósítható meg a kérdések kidelegálása alacsonyabb – párthivatalnokok, kampánystáb stb. - szintre, csak a saját szuverenitásuk feladásával – de ez már egy másik szintje a politikának, amiben a harmadik cikkben fogok értekezni.

A hatpárti ellenzéki együttműködés miatt érdemes elkülöníteni a stratégia két szintjét: egyik a közös munka kialakításának ténye - minden együttműködő párttal együtt -, míg a másik szint a közös egység után kialakított stratégiai kérdésekre adott válasz. Mindkettő elemien befolyásolja a választás kimenetelét, ezért nem mindegy, hogy milyen válaszokat adunk rá, és minden kérdés visszavezethető együttműködési és „normális” – azaz nem az extrém koalícióból következő – problémákra is.

Az stratégiai újítások ismérve, hogy alapvetően nem szeretné megváltoztatni az egész politikai gondolkodási struktúráját – azaz paradigmáját – csupán egyik-másik fontos kérdésre adott válaszát. Egy paradigmatikus reformban nem szakadnak el a politikusok az alapvető értékeiktől, és nem szeretnék a társadalmi-politikai rendszert hirtelen és radikális módszerekkel megváltoztatni. Ehelyett a saját gondolati struktúrájukon belül egy erős váltásra tesznek kísérletet, ami láthatóan befolyásolja mind a napi, mind a hosszútávú működésüket. Olyan politikai reformot hajtanak végre, amely meghagyja az alap célkitűzéseket, azonban elemien gondolja újra, a „hogyan jutunk el oda” kérdést.

Előre választva a kudarc?

Az egyik első kérdése a stratégia-alkotásnak a szereplők kinevezése. Minden politikai jelöltet körülményes rendszerrel, a szavazók által elfogadott módon kell kinevezni. Ez a feladat általában a pártelit része, azonban egyre több országban elfogadott módszer az előválasztás intézménye, amely az Amerikai Egyesült Államokból indult ki, de ma már a német zöldek, a francia jobboldal, és az olasz baloldal is használta az elmúlt évtizedekben. Így – a Republikon Intézet hathatós lobbijának és két sikeres önkormányzati előválasztásnak köszönhetően – a magyar ellenzék is átvette a rendszert, saját magára alakítva azt.

A politikusok jelenleg sem az előválasztás intézményét kárhoztatják, hanem annak eredményét – ez lenne a Márki-Zay Péter elleni okfejtés, amit az előző cikkemben már kifejtettem –, illetve az intézmény egy elemét, ami a jelöltek kérdése körül manifesztálódik. Jakab Péter és Ungár Péter is felvetette, hogy nem (csak) Márki-Zay a probléma, hanem az eljárásból következő anomália, bár különböző úton jutottak el erre a következtetésre.

A Jobbik elnöke azt emelte ki, hogy egy civil jelölt nyerhette meg az előválasztást: bár a társadalmi támogatottságát nem vitatta el, azonban egy pártpolitikán kívül érkező ember nem tudott az országos politika logikájának megfelelni Jakab szerint. A felvetés értelmében a probléma onnan adódik, hogy egy külső – civil – szereplő nem tudja a pártpolitikán alapuló politizálást megérteni és űzni, hisz más alapfelvetés szerint gondolkodik. Bár a civil jelző mindenképp politikai megnevezés – hisz egy megválasztott polgármesterről van szó, aki közpolitikai hatalomért indul és indult – azonban az igaz, hogy Márki-Zay Péter nem pártpolitikus: pártokon kívül érkezve jutott el a miniszterelnök-jelöltségik, annak minden előnyével és hátrányával.

Az érvelés itt harap a saját farkába, ugyanis ugyanaz volt a „civil” jelölt előnye, mint hátránya, vagyis, hogy kívülről érkezett, nem kötötték őt a pártok, ezáltal szabadabban tudott beszélni, új lehetőségeket – és Jakab szerint konfliktusokat – teremtve az ellenzéki összefogásnak.

A politika legalább annyira az alkudozás, mint a vezetés vagy a képviselet művészete, így egy pártpolitikusnak mindig figyelnie kell a saját pártjának érdekeire is, illetve tudja, hogy más pártokban mik játszódnak le. Ellenben a külső szereplőnek nem kell ilyenekre figyelnie, csak a kijelölt célokkal kell törődnie, így a kompromisszum-képessége is kisebb lehet.

A Jobbik elnökének tehát az előválasztás intézménye megfelelő, azonban azon változtatni kell, hogy ne indulhassanak pártokon kívüli jelöltek. Ezzel megoldható, hogy a pártlogika mindig előtérben maradjon.

Az LMP titkára az értékek alapján jutott el az előválasztás reformjának gondolatához. Ungár azt hangsúlyozta több helyen is, hogy Máki-Zay Péterrel a legnagyobb baj a jobboldali beállítottsága volt, amely nem összeegyeztethető a jobbára baloldali szavazókra épülő szövetséggel, amelyben hangsúlyosabban szerepelnek baloldali pártok. Úgy gondolja, hogy olyan jelölttel nem lehetett nyerni, aki többet kampányol a „kereszténységével”, mint a „szociális biztonság” vagy az „otthonápolás” kérdésével.

Ungár érvelése egy nagyobb horderejű reformot fogalmaz meg, mint Jakabé: míg a Jobbik elnökének problémáját egyszerűen meg lehet oldani azzal, hogy az előválasztáson csak az indulhat, aki valamelyik párt tagja, addig az LMP politikusának problémáját úgy lehetne megoldani – és ezzel a cselekvési lehetőséget visszaszerezni -, ha előre elfogadnának egy értékkeretet az induló jelöltek, amiből nem léphetnek ki semmilyen formában. Ez magában nem lenne nehéz, azonban felveti a következő gondot, ami a közös program stratégiai megalkotottságát foglalja magában.

Volt közös program, de minek

A program megléte elementáris kérdés egy kampány során. Itt nem kell feltétlen leírt dokumentumra gondolni, sokkal fontosabb, hogy az embereknek legyen egy érzetük, hogy mit csinálna az adott párt, ha megválasztanák őket. A Fidesz korábbi kampányai során, és most is pont ezt alkalmazta: nem hirdetett programot, csupán az eddigi teljesítményével, illetve kommunikációs sémákkal adta át a választóinak a fő üzeneteit. Ezek az üzenetek, ha tényleges programmá nem is tudtak összeállni, a szavazóknak a fejében létrejöhetett egy kép, hogy mi fog történni a választások után, ha a Fidesz-KDNP kerül többségbe.

Ezzel szemben az Egységben Magyarországért egy kidolgozott, több, mint 70 oldalas programot rakott le az asztalra, több szakterület szerint kidolgozva. Felvetődik a kérdés, hogy akkor mi lehetett a baj ezzel, milyen hibákat találhat benne a politikus a vereségük után.

Az egyik problémát már felvázoltam Ungár Péter kritikája alapján: az látszik, hogy bár a program megvolt, egész egyszerűen egy jobboldali miniszterelnök-jelölttel nem lehetett megvalósítani. Olyan probléma állt fenn, hogy egy baloldali tömböt egy jobboldali ember akart vezetni, ezzel pedig a két ideológia közötti különbségek létrejötte és feloldhatatlansága volt a baj, így a korházprivatizáció kérdése. Itt félig vethető fel csak MZP hibája, sokkal inkább volt gond, hogy a program maga ebben a kettősségben őrlődött. Ezt pedig a választóknak is nehéz volt eladni Ungár szerint.

Ennek a konkrétabb megfogalmazásával állt elő Donáth Anna. A Momentum elnöke a Magyar Hangban közölt publicisztikájában arra hívja fel a figyelmet, hogy jobboldali politikával nem lehet nyerni a Fidesz ellen. A 4. pontban ír arról, hogy a program stratégiai hibába esett akkor, amikor – a jobboldali kormányfő-jelölt javaslatára – központi gondolat lett a Fidesz több programpontjának átvétele. Donáth szerint ehelyett a szolidáris, baloldalibb programokat kellett volna előtérbe helyezni. Az eredményekben látszik az érvelés mögötti logika: a Fidesz tábora épp, hogy nőtt 2018-hoz képest, míg egyes – kifejezetten baloldali – szavazókörökben sokkal rosszabbul szerepelt az ellenzéki összefogás.

Másik dimenziót világít meg Kunhalmi Ágnes. Az MSZP társelnöke szerint a hiba a háború kitöréséhez kapcsolódik, azonban nem maga az esemény volt a vereség oka, hanem az arra adott elégtelen válasz. Vagyis alapvetően értelmezték félre a helyzetet: a korrupció, illetve a keletre tolódás szempontjából akarták ezt a kérdést is értelmezni, nem pedig a lét-, és szociális biztonságból. Ezzel pedig nem csak egy eseti rossz választ adtak, hanem félreértelmezték a választók érzületét és preferenciáját. Nem a háború kiszámíthatatlansága volt tehát a probléma, mint a felszíni elemzések során, hanem a rossz gondolkodásmódból következő válasz.

Ennél is tovább megy Fekete-Győr András, a hamarosan megalakuló Momentum frakció vezetője. A párt ex-elnöke szerint a Fidesszel ellentétben, nem tudtak megfelelő jövőképet, alternatívát nyújtani a választóknak. A fő probléma tehát a program magvában keresendő, hogy mi az, amit ténylegesen kínálnak a társadalomnak. Fekete-Győr szerint ez kevés volt, a változás maga nem tudott megfelelő válasz lenni az emberek számára.

A program hibáira adható stratégiai válasz a politikai szereplők belső gondolkodása lehet, amely során újra felmérik a saját mondanivalójuk relevanciáját, hozzáidomítják a választóikat, de a választókkal való aktív kommunikáció is jó megoldás lehet, ahol elmagyarázzák nekik, hogy miért is jó az, amit kínálnak a pártok a választóknak. Ennél tovább is mehetnek a politikusok – azaz elgondolkodhatnak, hogy a saját ideológiájuk hibás és a társadalomhoz kell igazítani azt –, így viszont szétfeszítik a saját rendszerüket, ami viszont már a következő cikk témája lesz.

Összébbfogás

2018 után a legnagyobb rendszerszintű változtatás a hatpárti összefogás megszületése volt. Az addig – hellyel-közzel – szuverén pártok hivatalosan is közösen kezdtek kampányolni, politizálni és együtt indultak az önkormányzati választásokon is. Az akkori sikerek azonban nem tértek vissza 2022-ben, így jogosan merülnek fel kérdések az összefogás körül is. Amennyiben nem egyes személyek voltak magukban a ludasok – ahogy az az előző cikkben említettem –, de nem is kérdőjelezzük meg az összefogás létjogosultságát, akkor stratégiai vonalon lehet reform-ötleteket megvalósítani.

Egy ilyen javaslatot vetett fel Karácsony Gergely. A Párbeszéd társelnöke úgy gondolja, hogy nem volt az egység – leginkább az aktivisták és személyek szintjén – elég kiforrott. Nagyobb összehangoltság kell az emberek és szervezetek között. Hat pártnál – kiegészülve egy független kormányfőjelölttel, akinek saját stábja van – az egész kampány szétcsúszhat, félremehet, ha nem megfelelő az összehangoltság, de akár az egymásért való dolgozás sem biztos, hogy megfelelően tud megvalósulni.

Az összefogás erősítése a pártok között logikus stratégia-alkotás lehet, amely nem csak a pénzt, de a többi erőforrást és a közös gondolkodást is egy jobban szerveződő rendszerbe helyezi. Azonban itt már a pártok – szigorúan részleges – önfeladásáról is beszélni kell, elfogadva azt, hogy egy újabb szeletet vesztenek a saját jogkörükből. Így elvi szinten lehet, hogy jól hangzik az erőforrások összehangolása, de ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy adott esetben a párt nem maga dönt az állami támogatás felhasználásról, és olyan helyre kell végül fordítania ezt, ami számára nem prioritás.

Az összefogáshoz lehet venni az egyéni stílusok kérdését, amit Donáth Anna vetett fel a már említett publicisztikájában. A Momentum elnöke szerint ugyanis más, alapvetően moderáltabb megszólalásokra van szükség, amely nem idegeníti el a választók többségét. A radikális akciók Donáth szerint a kormányzóképesség képét rombolják le a többségben, még ha egy szűk kisebbségnek ez tetszik is. Ennek értelmében az összefogásnak a veresége abban politizálás-módban keresendő, amellyel azt hitték, hogy sok ember figyelmét fel tudják hívni, de nem számoltak azzal, hogy sokukat eltántoríthat ez a fajta aktivizmus a szavazás során.

Mindig fontos kérdés, hogy egy adott stratégia pontosan mire jó, de ez csak társadalom-specifikusan nézhető meg: Trump Amerikában, vagy Babis Csehországban tudott nyerni radikális retorikával, azonban Magyarországon ez a fajta megmozdulás nem sikeres Donáth szerint, ami adódhat abból, hogy az emberek alapvetően mást értenek a politika, illetve az állam fogalmán. Fontos tehát felmérni, hogy milyen politikai cselekvés milyen reakciót vált ki az emberekből, aminek a tényleges mérője a szavazás tud lenni csak: nagyon sokan mondhatják, hogy mennyire pozitív egy megmozdulás, de az nem jelenti azt, hogy rá is szavazna az adott politikusra.

Árván maradt Fidesz-árvázók

A stratégia megalkotásának központjában a győzelem megteremtésének receptje van. A politikusok azt akarják kitalálni, hogy a társadalom mely csoportjait lehet úgy megszólítani, hogy azok többséget alkossanak, ne kelljen teljesen mást mondaniuk az egyes alcsoportoknak, és még maguknak is megfelelniük. És mindezt úgy, hogy más pártok is szeretnének szavazatokat szerezni ugyanabból a társadalomból.

Az egyik sarkalatos pont, amit kritika ért több politikustól is a Fidesz-árvák kérdése volt. Leginkább Márki-Zay Péter előválasztási győzelmével kapcsolják össze azt, hogy az ellenzék központi kampánya egyre inkább a kiábrándult, jobboldali szavazókra kezdett koncentrálni. Ennek része volt több programpont átalakításán is, így a progresszív adózás kivétele, a rezsicsökkentés megtartása, stb. Azt láthatjuk, hogy a stratégia nem volt sikeres, hisz a Fidesz-KDNP listája több szavazatot kapott, mint 2018-ban – bár nem feltétlenül ugyanazok szavaztak rá most, mint anno – ellenben az egyesült ellenzék vesztett 1 millió szavazót ahhoz képest, amennyit a pártok külön-külön kaptak ’18-ban.

A kiábrándult fideszesek megnyerése mára abszurd ötletnek tűnik – sőt, már a kampány közben kritizálták ezt a stratégiát – azonban érdemes megjegyezni, hogy megvan a maga logikája. Egy olyan politikai rendszerben, ahol két erő között dől el választás, azt feltételezi a politikus, hogy a saját oldala mindenképp elmegy szavazni rá, mert más megoldás „úgysincs”. Éppen ezért érdemes a középen állókat, illetve picit a második oldal mérsékeltebb szárnyát megnyernie magának, ha győzni akar. Ez azonban azt feltételezi, hogy erős a pártkötődése a szavazóknak, az emberek mindenképp elmennek szavazni, és még ekkor is sok erőt kell abba ölni, hogy mozgósítsa a párt a tábort. Illetve az elmúlt években láthattunk olyan eseteket, ahol a radiális hangok is tudtak sikeresek lenni kétpárti versenyben, elég csak Trump 2016-os kampányára és győzelmére gondolni.

A szavazók felmérése is legalább ennyire fontos lépés, amely során elosztja a kampánystáb az országos erőforrásokat a helyi körzetekre, illetve felmérik, hogy hol mennyi esélyük van. Ennek kapcsán lehetett látni, hogy egyrészt az elemzések rosszul mérték fel a nyerhető körzeteket, másrészt több olyan hír is napvilágot látott, hogy a pártok sok körzetben nem mozgósítottak eléggé, mivel biztosnak gondolták a győzelmüket. Egyszerű lehet a kutatásokra ráfogni az eredményt ennek apropóján, azonban látni kell, hogy egy felmérés mindig csak a pillanatot tudja megragadni, ráadásul egy választókörzetben nagyon kis mintán hoz ki eredményt, tehát pártpreferenciát nem fog adni megfelelő relevanciával. Ezzel szemben a politikusoknak helyben kellene érezniük a választási hangulatot a terepmunka során, amelyet nehezít egy félrevezető kutatás. Így annyi konklúzió vonható le, hogy a két szakmának kellő távolságtartásból és enyhe bizalmatlansággal kell kezelnie azt, amit a másik mond.

A stratégiai változások határai

Ebben a cikkben láthattuk, hogy egyes politikusok milyen stratégiai hibákat vesznek észre a saját politikájukban, amik leküzdése szerintük a politikai cselekvés megteremtését eredményezheti. Ezek a gondok megoldhatóak a párt/pártszövetségen belül, azonban nagy munkát, sokszor a célok részleges korrekcióját igénylik. De törést nem okoznak elvileg a politikai ideológián belül, nem kell újra megfogalmaznia magát a szereplőnek.

Az ilyen stratégiai reformok eredményezhetik a program újragondolását, a szavazókkal való kommunikációt, esetleg más szavazókat is megszólítanak ennek hatására. Azonban mi van, ha az alapkérdéseket teszik fel rosszul a politikusok? Ha nem léteznek olyan gondok, amiket ők felvetnek, nem is demokráciában indulnak el, vagy esetleg a politikai szereplő öndefiníciója rossz magában, beleértve a szövetségesek megtalálását? Ezek a kérdések – amely komoly aggodalmat vethet fel bármely politikusban vagy pártban – túlmutatnak azon, amit a stratégiai változásokkal meg lehetne oldani. Ehhez a politikus egész világát – a gondolkodásának rendszerét – kell újraterveznie. A következő cikkben ezeket a problémafelvetéseket fogom megnézni, és számba venni a rájuk adható válaszokat.