A felszín kapargatása – 3 dimenzió az ellenzék vereségéhez

Nagy Zsolt

„Egy gyenge előválasztáson kiválasztott rossz kapitány rossz irányáról van szó, aki egy rossz háborúra rossz választ adott, egyébként pedig nem volt elég erős a kampány, négy év múlva jobban fel tudunk készülni.” – valahogy így lehet összefoglalni az ellenzéki narratívát arra vonatkozóan, hogy milyen felszíni problémák vezettek a vereséghez. A legjobban látható réteg ez, azonban mi is tartozik ide, és mit jelent az, ha csupán itt keressük az Egységben Magyarország eredményének okait? A cikksorozat első részében azt vizsgálom, hogy az ellenzék milyen parametrikus reformokat hajthat végre a vereség megmagyarázása és a cselekvési képesség visszanyerésére.

Fotó: Mohai Balázs / MTI

A Fidesz földindulás-szerű győzelmet aratott 2022 április 3-án. Az ellenzék még kétharmadot is vizionált magának, azonban végül kevesebb, mint 60 mandátuma lett, míg a Fidesz-KDNP nyerte el a szupertöbbséget, és még a Mi Hazánk is bejutott a Parlamentbe. Ahogy annak lennie kell, megkezdődött a vereség okainak keresése – és az alternatívák feltérképezése – az ellenzéki oldalon. A következő cikk-sorozatban nem az általam vélt hibákat szeretném bemutatni, mint egy megmondóember, csupán azt a három dimenzióját a politikai gondolkodásnak, amelyek mentén elindulhat – és el is indultak egyesek – az új politikai irányvonal kialakítása. A cikkben leegyszerűsítve fogom mutatni a példákat, mivel célom a jelenségek bemutatása, nem az egyes politikusok értelmezésének elemzése. Az első rész a politika felszínét kapargatja, azaz a taktikáról, a személyekről és a külső tényezőkről fog értekezni.

A felszíni elemekben bekövetkező problémák, bár másmilyen okokból jönnek létre – külső sokk, egy szereplő egyéni tévesztése vagy egy konkrét kérdésre adott rossz eseti válasz -, azonban összeköti őket a jól látható és megfogható probléma, illetve a rá adható gyors, közvetlen válasz. Talán a legkönnyebben a „Ez éppen így esett, de legközelebb nem lesz gond.” mondattal foglalhatjuk össze az ilyen problémakeresést.

Előnye a megoldásnak, hogy gyors reakciót tud adni, sikeres kezelés határozott képét adja, azonban veszélye is éppen az elhamarkodott, túlzott bizalommal végrehajtott véghezvitele. A politikai finomhangolás lehetőségével nem tesz a politikus radikális változtatást a gondolkodási struktúrájában – paradigmájában – csupán egy-egy adekvált problémát határoz meg, amire tudja a gyógyírt. Éppen ezért nem következik be földindulás-szerű változás, de még csak a paradigmáján belül sem indul el másik irányba. Schlett István szavaival élve csupán „parametrikus” változást hajt végre a politikai gondolkodó, a nem keres mély okokat a válság kezelésére.

A következőkben a legfontosabb parametrikus javaslatokat veszem górcső alá, annak elemzésével és esetleges hátrányaival – de szigorúan nem elbírálva annak helyességét vagy tévedését. Ez utóbbi nem is lehetséges, hisz csak a gyakorlatban látszódna meg egy-egy ilyen reform politikai sikeressége. Fontos kiemelnem, hogy az egyes érvek nem feltétlenül állnak önmagukban, a politikusok komplex módon látják a világot, így komplex válaszokat adnak a „mi a probléma?”, illetve a „mi a teendő?” kérdésre.

Rossz jelölt = rossz eredmény

A felszín egyik legjobban látható része a politikus maga. Egyszerű magyarázat, hogy a cselekvő aktor maga a hiba, minden tökéletesen működött volna, csupán a személy, az emberi tényező az, ami elrontotta az egészet. Igen egyértelmű, magától értetődő választ tud így adni a politikus arra a kérdésre, hogy „mi a probléma?”, fizikailag megnevezve egy másik aktort – esetleg saját magát –, akinek valamilyen külső vagy belső tulajdonsága, esetleg felkészületlensége vagy tudatos tévesztése okozta a vereséget. A megoldás ennél is magától értetődőbb: a káros elemet minél előbb meg kell javítani, önkorrekciót kell végrehajtania a szereplőnek, vagy távoznia a politikai élet porondjáról.

Erre az értelmezésre kellett a legkevesebbet várni, hisz már a választások estéjén három vezető politikus hangoztatta Márki-Zay Péter döntő felelősségét a vereségért: Jakab Péter, Gyurcsány Ferenc és Kanász-Nagy Máté videóban üzente meg, hogy a „kapitány” kormányozta rossz helyre az ellenzéki összefogás által feltöltött hajót. A vezető egyértelmű hibáztatása nemcsak egyszerű, hanem logikus és célszerű megoldás is lehet a politikusoktól, nem elvitatva a lehetséges igazságtartalmát az állításnak.

A magyar választási valóság kettőssége, hogy az egyéni választókerületi mandátumok teszik ki a parlament többségét (106/199 képviselő jut be az országgyűlésbe OEVK-ból), azonban az országos politika határozza meg leginkább az emberek preferenciáját. Azaz egy személyre szavazunk, mégis a mögötte lévő párt és a mögötte lévő kormányfő-jelölt lebeg a szemünk előtt.

Ezen felül a választás tétjét éppen az ellenzék emelte a kormányfő-választás szintjére. Bár hivatalosan nem a magyar nép választja meg közvetlenül a miniszterelnököt, mégis sokan úgy gondolják, hogy nem egyéni jelöltre, nem pártra, hanem Orbán Viktorra vagy Márki-Zay Péterre szavaztak 3-án, ami nem is áll messze a valóságtól. Azonban az egységes ellenzék kampány volt az, aki nyíltan elkezdett egy Orbán-ellenes retorikát felvenni, amihez csatlakozott egy karakter, akit megfelelőnek tartott a baloldali bázis.

Az érvelés egyszerű feloldással végződik: a kampány jó volt, az összefogás pedig azért nem volt eredményes, mert a konkrét karakter, Márki-Zay Péter nem tudott olyan jó lenni, mint Orbán. A leválasztása után a politika visszatérhet a megszokott medrébe.

Persze a személyközpontú érvelésnek is megvan a maga hátránya: konkrétan semmilyen korrekcióba nem megy bele, hisz csupán a karakter hibájának írja fel a győzelmet. Ezen kívül pedig azt a narratívát erősíti, hogy minden egy emberen dől el, a politika személyközpontúságát – perszonalizációját – erősíti, ami nem biztos, hogy szerencsés helyzetet teremt az ellenzéki oldalnak, hisz látható volt Orbán Viktor népszerűsége a választásokon.

Érdemes még megemlíteni egy hasonló, de másik személyre irányuló elgondolást is. Márki-Zay Péter úgy gondolja, hogy a probléma Gyurcsány Ferenc személye körül keresendő. Hasonlóan látja a megoldást, azaz a személy eltávolítása megoldaná a problémát. Különbség, hogy ez nem újkeletű problémafelvetés: 2012 óta kérdése az ellenzéki politikának, hogy miként viszonyuljanak a volt kormányfőhöz. Éppen ezért stratégiai kérdésként is vissza fog jönni a kérdés, itt elégedjünk meg annyival, hogy Gyurcsány személyével próbálják egyesek magyarázni a vereséget – és a Jobbikos szavazók távolmaradását –, annak minden előnyével és hátrányával, amit korábban már leírtam.

Zászló köré a háború elől

A második gyakori feloldása a vereségnek a külső tényezők számba vétele. Egyik politikai rendszer sem a légüres térben lebeg, folyamatos külső hatásokra kell reagálnia, és a választások idejére sem áll meg az élet egy társadalom körül. A szövetségesek bátran segítenek, az ellenfelek pedig nem fognak tűzszünetet hirdetni a kampányidőszakra, azokról az eseményekről nem is beszélve, amelyek teljesen függetlenül jelennek meg és akaratlanul befolyásolják a választásokat.

Általánosságban is elmondható, hogy ez a legnagyobb bizonytalansági faktorral rendelkező tényező minden politikai cselekvő számára, azonban idén biztosan senki nem számított rá, hogy a februárban kirobbant orosz – ukrán háború fogja meghatározni a világpolitika folyását – és a magyar választók gondolkodását.

A vereség után Tordai Bence, Márki-Zay Péter és Arató Gergely is megfogalmazta azon véleményét, hogy nem a Fidesz, hanem a „történelem” jött szembe velük, ami miatt kialakult a végeredmény. Az orosz – ukrán konfliktus olyan horderejű volt, hogy az ellen nem lehetett fellépni, ellenzékből jó választ sem adni. Ráadásul kvázi ketté is szakította a kampányt, így hirtelen kellett kidobni az addigi stratégiát és újra kalibrálni mindent. Egyik kampánynak sem tesz ez jót, pláne nem egy hat párt plusz külső kormányfő-jelölt koalíciójából állónak.

A háború ténye, és annak mindent elsöprő belpolitikai ereje elvitathatatlan. Elég csak arra gondolnunk, hogy a sajtóban mennyi hír jelenik meg napról napra a konfliktusról, de nem egy olyan beszámoló van, ahol azt fejtegetik a választópolgárok, hogy nem akarnak háborút, hogy „elvigyék golyófogónak az unokájukat”, de azt sem, hogy az oroszok betörjenek ide, és Magyarország legyen a következő Ukrajna után. A válság fizikai volta, és annak érzékelése tehát tiszta.

A politikatudományban alapvető ismérv, hogy a háború a kormányon lévőnek kedvez választásoknál: az emberek biztonságot várnak ilyenkor, amit a cselekvő tud megteremteni, így köré gyűlnek – az angol nem véletlen a „rally 'round the flag”, azaz a „zászló köré sereglés” kifejezést használja igen találóan. A történelemben számos példa van a jelenségre, de most is látható Macron vagy Johnson népszerűségénél a javulás, hogy Zelenszkijről és Putyinról ne is beszéljünk, akiknél ténylegesen zajlik a háború.

Az ilyen népszerűségnövekedés nem szokott sokáig kitartani, de egy-két hónapot lehet vele nyerni, és építkezni belőle. Ahogy azt korábban említettem a politika nem lebeg a semmiben, viszont visszafele is igaz ez: a politikus válaszol, adott esetben formálja a külső tényezőket. Orbán pedig kapott az alkalmon, és meg is teremtett a maga imidzsét, mint az a tapasztalt politikus, aki bölcsen nem megy bele a háborúba, a magyar érdek nevében csak szükséges konfliktust vállalja, és hosszútávon gondolkodik – leginkább az energiafüggőség szempontjából.

A probléma feloldása még egyszerűbb, mint az előző esetben: sajnos rosszul álltak a csillagok, négy év múlva nem ez fog történni. Vannak eleve vesztes csaták, ahol rossz a körülmény, de legközelebb nem fog fennállni. Ez viszont az önkorrekció teljes hiányát vonja maga után, hisz egy ilyen külső tényezőt sehogy sem lehet belső korrekciókkal megoldani, csupán reménykedni benne, hogy nem lesz még egy ilyen eset.

Sok kicsi (hiba) sokra megy

A taktika csődje lehet a harmadik felszíni problémafelvetés. Egy kampányban vagy politikai stratégiaalkotásban mindig a taktika alkotja a lekülső réteget, amely a konkrét cselekvést foglalja magában, eseti döntéseket, amiket az adott kérdésre kell megválaszolni. Ilyen lehet egy konkrét arculati kérdés, a szlogen, egy akció vagy utcafórum megszervezése és így tovább. A taktikai elemek csapódnak le leginkább a gyakorlatban, így ezek állnak legközelebb az emberekhez, ezek vannak legjobban rivaldafényben, főleg a mai világban, ahol minimálisra csökkent a koncentráció-képessége az embereknek, egy betűtípuson eldőlhet minden. Mivel a taktika szintje esetleges, kicsi mértékben jelentkezik, és gyorsan el is felejtik – ki emlékszik például arra, hogy nem volt jó az akusztika a március 15-i ellenzéki tüntetésen, mert a Duna elvitte a hangot –, azonban egymást tudják gerjeszteni ezek a problémák és végső soron tehetetlenséget, a kormányzóképesség hiányát sugallja az embereknek.

A kampány konkrét hibáira nem érkezett még kritika önmagában, nehéz is, hisz pont az a lényeg, hogy a legkisebb szinteken bekövetkezett eseti hibákról van szó, de több helyen is hallható az érv, hogy az ellenzék nem tudta meggyőzni a választókat a kormányzóképességéről. Több kutatás is alátámasztja, hogy ez a fajta érvelés jelen van a szavazók körében, és nem a semmibe kapaszkodik az állítás. De hasonló alapokon áll – szigorúan részben – a kiábrándult fideszesek megszólításának kísérlete vagy azok a bakik, amiket a politikusok – leginkább Márki-Zay Péter követtek el a kampány során. Utóbbinál érdemes kiemelni, hogy ennél az érvelésnél nem MZP karakteréből következett a gond – bár felfogható a túlzott szókimondásának is a hibák nagy száma – hanem csupán rosszul megválasztott szóhasználatból, szerencsétlen döntések összejátszásán, ahogy azt Jakab Péter kiemeli például. De ide sorolható Arató Gergely megállapítása is, miszerint a kampányok elemei jók voltak – mint az egészségügyi minisztérium létrehozására tett ígéret –, azonban a konkrét szövegezés szintjére ez nem jutott el, a konkrét ígéretek nem jelentek meg – így nem tudták meg a szavazók, hogy ez miért lett volna nekik jobb.

Az ilyen eseti jellegű, sok kicsi sokra megy hibákra való hivatkozásnál a feloldás kétféle lehet: vagy gyerekbetegségnek könyveljük el, vagy mélyreható munkát vállalunk. Előbbi eset logikus lenne, hisz a hatpárti ellenzék először dolgozott együtt ilyen mértékben, és sok olyan gond jött elő, amit csak a gyakorlati tapasztalat tud orvosolni majd egy esetleges második próbálkozásnál. Azonban azzal is jár az érvelés, hogy gyorsan el lehet felejteni a vereséget, hisz láttuk mi a baj, legközelebb már jobban fog menni, nem esünk újra ugyanazokba a hibákba.

A másik út arra vállalkozik, hogy mélyelemzésnek veti alá a kampány egész taktikáját, és részletes, sziszifuszi munkával kibogozza, hogy mik is lehettek az egyes kis elszigetelt vagy egymással összefüggő problémák magvai. A mélyelemzés ugyan jól hangzik elsőre, „végre elvégzik a piszkos munkát a politikusok”, azonban látványos eredményekkel sem járnak, és feloldást sem ad az embereknek egy egyértelmű felelős kinevezése által. Cserébe ugyanúgy annyit lehet mondani, hogy négy év múlva ilyen amatőr hibákat már nem követnek el.

Mennyit ér a felszín vakargatása?

Láthatjuk, hogy a felszíni problémák gyors megoldást adnak a politikai cselekvőnek, kevés beavatkozással járó javallatot, amit leginkább nem is magának kell elvégeznie, hanem valaki másnak. Cinikusan megjegyezhetnénk, hogy „valóban könnyű ilyen érveket mondani, bármit csak ne kelljen saját magunkkal szembenézni, tudjuk másra fogni a vereséget”. Azonban – azon kívül, hogy valóban igaz a fenti állítás – érdemes a pozitív hozadékát is megemlíteni a felszíni problémák feltérképezésének és az itteni megoldáskeresésnek.

Egyrészt a gyors válasz megnyugvással tölti el a választókat. A magabiztosság képében azt tudja mondani a politikus, hogy pontosan tudja hol csúszott félre a menet, miben kell megtalálni a megoldást, esetlegesen még azt sem, csak több szerencséért imádkozni legközelebb.

Ezen felül nem szabad elvenni annak a lehetőségét sem, amikor ténylegesen csak felszíni problémák miatt nem sikerült nyernie egy adott aktornak. Amennyiben tényleg csak egy külső gond hátráltatta a szereplőt, úgy nem szerencsés túlzott reformokat eszközölni ideje korán, hisz az egyébként akár nyertes stratégiát is megboríthatjuk vele.

Végül a kontinuitáshoz is hozzájárul az ilyen megoldáskeresés: azáltal, hogy csak a felszínt nézik meg, érdemben nem nyúlnak hozzá az eddig felépített építményhez, nem döntik azt össze, ezáltal rengeteg időt és energiát spórolnak mind maguknak, mind a választóknak, akiknek új ideológiát, startégiát vagy világképet kéne megtanulnia négy év múlva. Természetesen egyetlen központi karakter cseréjére sem biztos, hogy elég négy év, azonban sokkal egyszerűbb egy nevet és arcot újratanulni, mint egy egész világképet.

Ezen felül láthatjuk annak a példáját is, ha nem történik ilyen irányú problémakeresés a politikában. Donáth Anna kimaradt a felületi kérdések megvitatásából, parametrikus reformokat nem javasol az ellenzéknek. Bár kimért, és őszinte válasznak tűnik a Momentum elnökétől ez a megállapítás, a választóknak és aktivistáknak nehezebb lesz megnyugvást adni vele, és saját maga, illetve pártja felelősségét tompítania.

Azonban mi történik, ha ezek a felszíni megoldások nem adnak kielégítő megoldást a politikusnak? Ez a kérdés azért nem merül fel, mert maguk a politikusok sem állnak meg ezen a szinten, csupán részben hivatkoznak a fenti problémákra, mindig hozzátesznek más érveket. A következő cikkben ennek járunk utána, amikor a paradigmát átható stratégiában keressük a hibát, és ezzel együtt a megoldást.