Alternatíva Németországért: a múlt század hagyatékai, mint magyarázatok a népszerűségre - 2. rész
Kép forrása: Mika Baumeister - Unsplash
Németország történelmében az államutódlás visszatérő elem. A világháború után jelentős területveszteséget szenvedett, azonban a fennmaradt terület felosztása bélyeget nyomott a német választói kultúrára és annak alakulására. A keleti és nyugati különbségek döntően az NDK2és az NSZK3közötti államfelfogásból és a demokráciában kinevelt, illetve az arra csupán elő-szocializált társadalom közötti konfliktusokból ered. Az egyesülést követően a kelet-nyugat ellentétek nem tűntek el. A szocialista eszméken nevelt kelet-német társadalom nagy reményekkel futott neki az egyesülésnek és a demokrácia befogadásának, azonban kellemetlen meglepetés várta őket[1].
A kelet identitásválsággal küzdött, tehát saját értékeik konzervációjával, miközben igyekezett befogadni a nyugat nyújtotta demokratikus ideákat és intézményeket. Ez a kettős identitás változási irány okozta belső válság is hozzájárult a demokratikus rendszer felé mutatott attitűd éles változáshoz. Az utóbbi, demokratikus rendszerhez fűzött elvárások problémája elsősorban ahhoz köthető, hogy 1989-’90 folyamán a kelet-német társadalom komoly igényt fejezett ki a demokratikus normák és intézmények adaptálására. Ezek a demokráciát támogató hangok túlnőtték a demokratikus értékeket nyugaton támogatókét is. A kelet-németek annak ellenére, hogy közvetlen tapasztalatuk nem volt demokratikus intézményekkel vagy értékekkel, az NSZK gyors fejlődésének követése és a másodkézből tapasztalt nyugat-német politikai kultúra előszocializálta őket a demokratikus értékek és intézmények befogadására. Az NSZK népszerűsége miatt az NDK nem tudott új generációkat megfelelően szocializálni. Ebből kifolyólag az NDK és NSZK közötti egyeztetések alatt és a szabadpiac bevezetése a volt NDK-ban társult a kelet-németek magas és eufórikus várakozásával az új rendszerrel szemben. Ezt nagyban erősítette az 1990-es Volkskammer4 kampányidőszaka, amely az első és egyetlen szabad választásokat előzte meg az NDK-ban. A választásokon a mandátumok többségét, a már létező nyugati, CDU5nyerte el. A keleti igény a gondoskodó állam fenntartására nem valósult meg és a felmérésekben a keletiek elégedetlensége mutatkozott meg az új rendszerrel szemben. A kelet- és nyugat-németek között lényeges értékkülönbözet áll fenn, amelyet az egyesülést megelőző állapotok okoztak. A kelet-németek habár az egypártrendszert nem támogatták, mégis lényegesen ideálisabbnak tartották a szocialista berendezkedést. Egy kutatásban a megkérdezetteknek arra kellett válaszolniuk, hogy egyetértenek-e azzal, hogy “A szocializmus egy jó ötlet, ami rosszul lett kivitelezve.” [1][2]. A kelet-németek 75-80 százaléka egyetértett az állítással, összehasonlítva a nyugat-németekkel, akiknek csupán 40-45 százaléka.
Ezek az eredmények többnyire abból születtek, hogy a volt NDK-sok a múltjukat védik, egyfajta idealizált és absztrakt konceptualizált szocializmust. A második világháború után hasonló eredmények születtek a nemzeti szocialista rezsimmel kapcsolatban, azonban ezek a hatvanas évekre teljesen visszaszorultak, amely arra engedett következtetni, hogy ez várhatóan a posztszocialista területeken is meg fog történni. Összefoglalva, az instant demokrata elmélet szerint a kelet és nyugat közötti különbséget nem a szocializáció okozta, hiszen az egyesülést megelőzően a kelet-németek a propaganda és annak kicsiny hatása ellenére is nyitottak és ismeretesek voltak a demokratikus értékekre és intézményekre.
A kelet és nyugat közötti különbségek, így két dologra vezethetőek le. Az egyik a keletiek identitás problémája, míg a másik a demokráciával kapcsolatos elvárások be nem teljesülése[2]. A keletiek identitásvesztése döntően egy koncepciós problémából ered. Az NDK feloszlását egy egyesülési folyamat követte melyben az NDK és az NSZK formálisan új államot alapítottak. Az államigazgatási és politikai intézményekből azonban többlet született, és a feleslegesnek ítélteket fel kellett számolni, tehát a volt NDK elvesztette az államát melynek intézményrendszerét részben az NSZK pótolta. A demokratikus működéshez, értékekhez és intézményekhez való alkalmazkodást megnehezítette, hogy a magas elvárások az “új” állammal6 szemben nem valósultak meg [2]. Az identitásválság egyik okozója így, az egyesülés hamis reménye, mivel a gyakorlatban nem egyesülésre került sor, hanem az államutódlás egy másik alfajára, mely értelmében az NSZK megtartotta saját államberendezkedését és nevét, majd beolvasztotta magába az NDK-t, helyet engedve ezzel a keletiek “pótkerék” érzésének[2][3].
A nyugatiak a szomszédjaikhoz képest négy-az-egyhez arányban voltak, amellyel gyakorlatilag kisebbségnek számítottak. Keleten az emberek kikerültek a gondoskodó állam szárnyai alól. A munkanélküliség negyven éves rekord magasságon volt, mivel a lakosság fele elvesztette az állását, míg nyugaton csupán a lakosság egynegyed része volt munkanélküli. A magas végzettséggel rendelkező fiatalok jelentős része, akik a demokratikus rendszerben és a kapitalizmusban a lehetőséget látták, nyugatra vándoroltak. A nyugatról az egyesülést követően több mint 1 milliárd dollárt fektettek be Kelet-Németországba, amelynek 30 százaléka infrastruktúrára és egyéb befektetésekbe ment, míg munkaerőpiac és a szociális faktor további 40 százalékát emésztette fel ennek. A fennmaradó összeg az államigazgatás és önkormányzati rendszer kiépítésére lett elköltve. A befektetések, az infrastruktúra és a gazdaság fejlesztése egy rapid növekedést idéztek elő a kelet-német államokban, amely magasan túlnőtt a nyugat német államok állapotán. Ezek ellenére a munkanélküliség magasabb volt keleten, mint nyugaton. A kelet-németek ezért inkább a demokrácia szocio-gazdaságtani koncepciója felé hajlottak, melyben a kormány felelős a foglalkoztatásért, lakhatásért és a szociális szektor fenntartásáért [2].
Mindezek erősítették a nyugat és kelet közötti ellentéteket[2][3]. A fejlesztések igényelte munkaerőt a nyugat szokásszerűen külföldi munkavállalókkal oldotta meg, amely a keleti munkakultúrában egy ismeretlen megoldás és amely a keletiekben megalapozta a xenofób7 gondolkodásmód szélesebb elterjedését, amit a magas munkanélküliségi ráta csökkentésére szolgáló külföldi munkaerő következményeként is felfogható[2].
A mai keletet ugyan azok a tulajdonságok jellemzik, amelyeket a háború előtti és a korai NDK-t. Predomináns és tradicionális értékek, a hatalom felé tanúsított tisztelet, familializmus, konzerválás a modern individualisztikus liberális NSZK-val szemben. Mások absztraktabb idealizmust látnak a volt NDK-ban, példaként a szocializmus bázisdemokrácia koncepciója és a humán szocializmus, vagy harmadik utas megoldás, a nyugati kapitalizmus és a szocializmus között, amelyet a keleti blokk államai alkalmaztak. Kelet-Németországban az emberek kevesebb bizalmat mutatnak a demokratikus intézményekkel szemben és hajlamosabbak feladni a szabadságukat a gazdasági biztonság és egyenlőség érdekében. Kevésbé hisznek a szabadpiaci versenyben és egyéni felelősségben, helyette szociális elveket vallanak. A bizalmatlanságuk ellenére a kormánnyal szembeni elvárásaik magasabbak, mint a nyugat németeké. A gondoskodó állam szerepe a szabadságfelfogásban sokkal kevésbé volt jelen a nyugataiknál, mint keleten. A szabadság nyugaton inkább a klasszikus demokratikus eszméket jelentette, míg keleten inkább az erőskezű de gondoskodó állam nyújtotta szociális hálót. Ezeket az elvárásokat a nyugati karcsú állam berendezkedés (Schlanker staat) és szabadpiacos gazdaság nem tudta teljesíteni. A csökkentett jövedelem különbözet ugyancsak egy a kelet németek által támogatott állami prioritás lenne, mint az egyenlőség egy legitim formája. Nyugaton a társadalmi egyenlőség a politikai kultúrában inkább a törvény előtti egyenlőséget és a szabad véleménynyilvánítást jelenti[2].
A keletről nyugatra vándorlás az egyesülést követően kiemelkedett a fiatal, magasan végzett és ambiciózus kelet-németek körében, akik inkább lehetőséget láttak a nyugati egyenlőtlenségben. Ez ‘97-ig tartott utána azonban visszamaradt, ahogy a keleti gazdasági fejlődés utolérte a nyugatit. Ezen felül a kelet-németek sokkal valószínűbb, hogy nyugatra látogatnak, mint, hogy a nyugat-németek keletre. Az egyesülés sokkal megterhelőbbnek bizonyult a kelet-németek számára. Alkalmazkodniuk kellett a nyugati szokásokhoz és a gazdasági és szociális átcsoportulások is jobban érintették a keletieket, mint szomszédjaikat. A volt NDK területén 50 százalékkal visszaesett a házasságkötések és a születések száma is, amely a traumával járó háborús stresszen vagy depresszión túleső országokra jellemző jelenség[2]. Mind az “instant demokrata” mind pedig a két kultúra elmélet hagy kivetni valót maga után. A növekvő különbségek a korcsoportok között azt mutatja, hogy a fiatalok között koherencia figyelhető meg minkét régióban. Azonban az eddig vizsgáltak mind figyelmen kívül hagyják azt a kérdést, hogy ezeknek az eredményeknek van-e valós szignifikanciája, vagy azok csak a mindenkori populáció egy része elégedetlenségének kivetülése az ellenzék támogatásában. Így, ha a többségi konszenzus megvan, miért számítana a kisebbség bizalmatlansága, önbizalma és nemzeti identitása? A kelet-németek inkább csalódtak az egyesülést követő demokratikus rendszer működésében, mint magában a rendszerben, ebből kifolyólag nem is a rendszeren kívül, inkább annak keretein belül igyekeznek hangot adni elégedettlenségüknek. Azonban tíz évvel az egyesülést követően Kelet-Németország még mindig rászorul a nyugati támogatásra. A kelet-német képviselők támogatása a gazdasági rendszer iránt inkább teljesítményhez kötött, mint folyamatos[2][3].
A kelet- és nyugatnémetek nemzeti büszkesége máshonnan eredeztethető. Keleten inkább a gazdasági teljesítményből míg nyugaton inkább a demokratikus értékekből ered. Ez lehet annak az eredménye, amennyit találkoztak a kutatásban vizsgált intézményekkel az alanyok vagy a találkozás minőségével is. Azonban az nyilvánvalónak tűnik, hogy a büszkeség eredete apolitikus jellegű. A kelet-németek csatlakozás iránt nyújtott támogatása inkább volt gazdasági megfontolású, mint a demokratikus eszmék befogadása iránti igény.
A legfeltűnőbb kelet es nyugat között az éles gazdasági teljesítményben és állapotban megmutatkozó különbségek. Egy felmérés azt mutatja, hogy a kelet-németek több mint 80 százaléka gondolta úgy, hogy kevesebbet kap, mint a “Gerechten Anteil8” összevetve nyugati szomszédjaikkal, akik 20 százalék alatt válaszoltak hasonló képen 1991-ben. Ezek az arányok ‘92-re alig pár százalékot változtak [2], azonban 1996-ra leesett csaknem 60 százalékra azon kelet-németek aránya, akik elégedetlenek voltak gazdasági helyzetükkel. 2000-re jobban számított a vizsgált személy által érzékelt gazdasági helyzete, mint az, hogy keleten vagy nyugaton lakott. Ez a fajta elégedetlenség belső feszültséget és megvetést okozhat, amely könnyen azok felé fordulhat, akik “kevésbe érdemlik meg” helyzetüket, így például a nyugatról áttelepült vagy idegen munkavállalók felé, de ugyan ez a hozzáállás kialakulhat a menekült státuszt igénylők irányába is. A német típusú demokráciával való elégedettségben a nyugat-németek rendszerint magasabb eredményt mutatnak, csaknem kétszer akkora arányban elégedettek, mint kelet-német társaik. Ugyanakkor, ha az a kérdés, hogy mennyire elégedettek az állam eredményeivel, akkor hasonló eredményeket látunk keleten és nyugaton. A kelet németek elégedettsége szokás hiányában a mindenkori állam teljesítményéhez van tehát kötve, mivel a jóhiszeműség a rendszerrel szemben nem alakult ki.
Novotna a kelet és nyugat közötti különbségeket, hasonlókép a szocializációs és gazdasági háttérben keresi[3]. A szocializációs vonalon mutatott eredményei nyolc évnyi különbséggel sem térnek el Conradt megállapításaitól, azonban jobban fókuszálnak a keletiek és nyugatiak közötti szociális feszültségre[2]. Novotna a feszültség egyik pontját az egyesülésben érdekeltek keresésének megoszlásában találja[3]. A régi államok lakossága szerint ugyanis az egyesülés leginkább a keletiek számára jövedelmező a hatalmas mennyiségű nyugati befektetés miatt, ugyanakkor az új államok is megvannak győződve az ellenkezőről. Ugyanakkor egyetért Novotna Conradtal abban, hogy a “két politikai kultúra” elmélete nem helyes, és a kelet és nyugat egy politikai kultúrán osztoznak[2][3]. Szerinte az ellentétek elsősorban a teljesítményben való csalódásból (Performanzverdrossenheit) erednek, annak is leginkább a gazdasági vonulatából, amit le kell küzdeni. Ennek értelmében belső egyesülés nem érhető el, amíg a mind a kelet mind pedig a nyugat teljesítménybéli különbségeket tapasztal. Más szavakkal élve nem a saját múltjukkal való összehasonlítás, hanem a jelen viszonyaiban megnyilvánuló nyugattól való különbségek számítanak . Mindezekből kifolyólag az új államok politikai preferenciái nem jobb- vagy baloldal felé orientálnak, hanem mindig afelé, aki a mindenkori igényeiket kiszolgáló államot alakít. Mind a szocializációs, mind pedig a helyzeti elmélet, ahogy azt korábban vizsgálták, nem veszi eléggé számításba a radikális átalakulást, amin az államok átestek, hogy egy állammá váljanak. Ez az elmélet nem veti el elődjei érveit, csupán felhívja arra a figyelmet, hogy önmagukban nem tudják egészében magyarázni a problémát. A gazdasági teljesítmény, az egyesülés és a történelmi örökség együttesen formálták napjaink német politikai kultúráját és a hozzáállásokon és percepciókon keresztül alakítják a választó magatartást[3]. Összefoglalva a kelet-németek kirekesztettség érzete nem csak a gazdasági és materiális különbségekből eredeztethető, hanem abból is, ahogyan az egyesülés végbement.
Források:
[1]ALLBUS. (1998). ALLBUS/GGSS 1998 (Allgemeine Bevölkerunksumfrage der Sozialwissenschaft/German General Social Survey). Liebzig-Institut für Sozialwissenschaft. Cologne: GESIS. Letöltés dátuma: 2024. május 05., forrás: https://www.gesis.org/allbus/daten und-dokumentation
[2]Conradt, D. P. (2002). Political Culture in Unified Germany: The First Ten Years. German Politics & Society, 20(2 (63)), 43–74. Forrás: http://www.jstor.org/stable/23740544
Megjegyzések
Megjegyzés küldése