Alternatíva Németországért: a múlt század hagyatékai, mint magyarázatok a népszerűségre - 1. rész
Kép forrása: Mika Baumeister - Unsplash
Írásomban amellett érvelek, hogy az Alternative für Deutschland sikere nem értelmezhető önmagában és a politikai kultúrában történt múlt századi változások sokkal nagyobb szerepet játszanak a párt népszerűségének változásában és jobbratolódásában, mint elsőre gondolnánk. Ennek okán kutatásom során megvizsgáltam Németország újraegyesítésének gazdaságra és társadalomra kifejtett hatásait, a párt kialakulásának okait és történelmét, illetve a migrációs és demográfiai változásokat az elmúlt években.
Ahhoz, hogy tüzetesen tudjuk vizsgálni a német választói magatartást és politikai kultúrát, meg kell ismernünk néhány jelentős történelmi és politikai kontextusból eredő kifejezést. Fontos a helymeghatározás szempontjából a kelet és a nyugat közötti különbség, a választási rendszer ismerete, egyébiránt a populizmus, a szélsőségesség, illetve a nacionalizmus pontos meghatározása. Ebből kifolyólag ezeket most tisztázni kívánom
Kelet és nyugat: Dolgozatomban számtalanszor előfordul a „kelet” és „nyugat” kifejezés, amely tisztázást igényel az adott kontextusból kiindulva. A történelmi hátteret figyelembe véve és abból kiindulva határozom meg ezeket. Ennek megfelelően a "keletnek" és Kelet Németországnak számítanak azon szövetségi államok, melyek területei a volt Német Demokratikus Köztársasághoz tartoztak, nem ideértve Berlint, tehát Thüringen, Sachsen, Sachsen-Anhalt, Brandenburg és Mecklenburg-Verpommern. Ezekre az államokra továbbá hivatkozom úgy, mint „új szövetségi államok”.
„Nyugatként” és „Nyugat-Németországként” hivatkozom minden olyan szövetségi államra, amely a második világháborút követően a Németországi Szövetségi Köztársasághoz tartozott, illetve Berlint. Előfordulhat továbbá, hogy a „régi szövetségi államok” néven illetem és így „nyugathoz” tartoznak a következő szövetségi államok: Schleswig-Holstein, Niedrsachsen, Nordrhein-Westfalen, Hessen, Rheinland-Pfalz, Saar-Brücken, Baden-Würtemberg és Bayern.
Első és második szavazatok: Németországban egyéni, arányos választási rendszer működik, amelyben a pártok vagy jelölőszervezetek jelölteket állítanak a Bundestagba. Minden választásra jogosult személy két szavazattal élhet. Az elsőt egy egyéni választókerületi jelöltre adhatja le, ezt hívjuk első szavazatnak (Erststimme), míg a másodikat egy pártok által állított listára egy adott szövetségi államban (Zweitstimme). Németország választási törvénye a közelmúltban módosított formájában is a személyre szabott arányos képviselet rendszerét írja elő, amely a többségi szavazás és az arányos képviselet elvét ötvözi; minden választópolgár egy szavazatot adhat le egy jelöltre a 299 választókerület egyikében, és egy szavazatot egy párt jelöltlistájára egy adott tartományban. A választókerületi képviselők által közvetlenül elnyert mandátumok számát levonják a pártnak kiosztott összes mandátumból a párt jelöltlistájára kapott második szavazatok számának megfelelően, így megőrizve az arányos képviselet elveit. Tartományi szinten a szövetségi választásokhoz hasonlóan négy-öt évente tartanak választást, amelynek időpontja tartományonként eltér. A tartományi választások szabályozását az adott szövetségi állam határozza meg, amely általánosságban a pártlistás arányos választási rendszernek valamely formájában történik. A Bundestag szavazati küszöbje 5 százalékon van meghúzva.
Radikalizmus, populizmus: A dolgozat értelmezéséhez elengedhetetlen az, hogy a radikalizmus és populizmus számunkra egyértelmű fogalmak legyenek. Matt Golder „Far Right Parties in Europe” című cikkében a következő meghatározásokat használja, melyek kellő mélységgel tisztázzák a szóban forgó fogalmakat, így úgy tartottam jónak, hogy ezeket használjam.
A szélsőjobboldali pártok ideológiájukat tekintve vagy radikálisak, vagy. A radikalizmus nem törekszik kifejezetten a demokrácia minden formájának eltörlésére, hanem a politikai és gazdasági rendszer "gyökeres" reformját követeli. A szélsőségesség ezzel szemben közvetlenül a demokráciával szemben áll. A német állam 1973 óta ismeri ezt a megkülönböztetést: A "szélsőséges" pártok antidemokratikusak, alkotmányellenesek [verfassungswidrig], ezért be kell tiltani őket. A "radikális" pártokat pedig, amelyek pusztán az alkotmányos rend kulcsfontosságú aspektusait kérdőjelezik meg, alkotmányellenes [verfassungsfeindlich], tolerálni kell. A radikalizmus nem a szélsőségesség mérsékelt formája. Ugyanakkor a pártokat gyakran ösztönzik arra, hogy a jogi következmények elkerülése érdekében elrejtsék szélsőségességüket, a kettő közötti választóvonalat a gyakorlatban nehéz lehet megkülönböztetni. A radikális pártok természetüknél fogva "rendszerellenesek", és radikalizmusukat ahhoz a rendszerhez viszonyítva kell értelmezni, amelyben léteznek. Európai kontextusban ez a rendszer jellemzően a liberális demokrácia és a kapitalizmus[3].
Mind a bal-, mind a jobb oldalon előfordul radikalizmus és szélsőségesség. A bal oldalon ez a szabad piaccal szembeni ellenállás azon az alapon, hogy a kapitalista rendszer a mesterséges egyenlőtlenségek forrása, ezért az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében a hatalom és tőke jelentős újraelosztására törekszenek. A kollektív gazdasági és szociális jogok mellett érvelnek, és egalitárius, univerzalista és gyakran internacionalista programot fogadnak el. A jobboldali változatok ezzel szemben az egyenlőtlenséget a természetes rend részének tekintik, és nem olyasvalaminek, amivel az államnak foglalkoznia kellene[3].
Elmondható, hogy a populizmus számos szélsőjobboldali politikai párt ideológiai vonzerejének központi eleme. A populizmus koncepciója két különálló, homogén és antagonisztikus társadalmi csoport létezését tételezi fel: a "tiszta nép" és a "korrupt elit". Azt állítja, hogy a politikai folyamatoknak a nép kollektív akaratát kell tükrözniük, így a populizmus szemben áll az elitizmussal és a pluralizmussal. A populizmus elutasítja azt az elképzelést, hogy a "népen" belül megosztottságok léteznek. Következésképpen a populizmus tagadja a kompromisszumok szükségességét. Ebből következik, hogy a populizmus hajlamos leegyszerűsíteni a politikai kérdéseket, fekete-fehérre osztva azokat, és igen vagy nem válaszokat követelve. A populista mozgalom a hatalomnak az elit intézményeitől a lakosság felé történő újraelosztására szólít fel, és a közvetlen demokrácia eszközeinek, például a népszavazásoknak, népi kezdeményezéseknek és a közvetlen vezetői választásoknak a kiterjesztett alkalmazását szorgalmazza. A többségi uralom populista szemlélete ellentétben áll a liberális demokrácia elveivel, amelyek megkövetelik, hogy a többség akaratát a kisebbségek és az egyének jogait védő alkotmányos fékek és ellensúlyok korlátozzák[3].
Tekintettel arra, hogy a populizmus a népnek a fennálló hatalmi struktúrákkal és a társadalomban uralkodó értékekkel szembeni elégedetlenségének aktivizálását jelenti, a populista üzenet pontos jellege attól a konkrét kontextustól függ, amelyben közvetítik. A populizmus a nép koncepcióját tekintve inkluzív vagy kirekesztő jellegűként jellemezhető. A populizmus kirekesztő formái arra irányulnak, hogy bizonyos demográfiai csoportokat kizárjanak a "nép" fogalmából, és ezáltal korlátozzák az előnyökhöz és jogokhoz való hozzáférésüket. Európában a kirekesztő populizmus az uralkodó forma, amelyet jellemzően a jobboldali pártok képviselnek a legmarkánsabban. A csoportok kirekesztésének indoklásához használt kritériumok gyakran kulturális, vallási vagy etnikai jellegűek. A nacionalizmus ideológiája közös jellemző a szélsőjobboldali politikai spektrumhoz tartozók körében. A nacionalizmusnak számos különböző formája azonosítható, amelyek mind jellemzőik, mind politikai következményeik tekintetében eltérőek lehetnek[3].
A polgári nacionalizmus azt állítja, hogy az állam az emberi szervezet elsődleges egysége. Az egyének „választják”, hogy a polgári nemzet tagjai legyenek, elfogadva a közös kulturális értékrendet és gyakorlatot, amely a tagságuk alapja. Egy nemzet lehet kulturálisan homogén, de nem feltétlenül etnikailag homogén. Az etnikai nacionalizmus szerint az etnikai nemzet jelenti az emberi szervezet elsődleges egységét, és csak az e nemzethez való tartozás révén kap az ember állampolgárságot az államban. Az etnikai nacionalizmus nagy hangsúlyt fektet az etnikai kisebbségek hazatelepítésére, mint a monokulturális állam megvalósításának elsődleges eszközére. A befogadó polgári nacionalizmussal ellentétben az etnikai nacionalizmus kizárólagos[3].
Források:
[1]Art, D. (2018). The AfD and the End of Containment in Germany? German Politics & Society (36(2)), 76-86. Forrás: https://www.jstor.org/stable/48561486
[2]Klikauer, T. (2020). Antisemitism in the “Alternative for Germany” Party. Liverpool University Press. Forrás: https://www.jstor.org/stable/j.ctv3029sdf
[3]Golder, M. (2016). Far Right Parties in Europe. Annual Review of Political Science, 19, 477- 497. Forrás: https://www.annualreviews.org/content/journals/10.1146/annurev-polisci 042814-012441#right-ref-B30
Megjegyzések
Megjegyzés küldése