Kollektivista Anarchizmusok

Kép forrása: Shutterstock

Nagy Bálint József

Kollektivista Anarchizmusok

Bevezetés

Az anarchia szót a közvélemény általában a káosszal, a rendetlenséggel és esetlegesen az erőszakkal társítja. Noha utóbbi jelzők inkább egyes anarchizmusok taktikáiban jelen lehetnek, de téves csupán ezzel a három jelzővel azonosítani az anarchizmust. Az anarchia a görög anarkhia (ἀναρχία) szóból ered, mely egy vezető és uralom nélküli állapotot jelent.

Legelőször a francia forradalom során, egyes politikai szervezetekre biggyesztették rá az anarchista jelzőt, azonban ezek közül csak néhány csoportosulás volt igazán, a mai értelemben vett “anarchista”. Többek között François-Noël Babeuf csoportosulása is bizonyos értelemben anarchista, méghozzá kollektív anarchista volt, bár az ideológiatörténeti szakirodalmak elsődlegesen proto-kommunistának tekintik. A francia forradalom kifejezetten “anarchista” csoportosulásai az Enragés (magyarul “felbőszültek”, de ultraradikálisoknak is hívják őket) és a Sans-culottes (térdnadrág nélküliek, ez egy társadalmi csoport, leginkább kisiparosokból kiskereskedőkből és bérmunkásokból tevődött össze) nevű szerveződések. Az anarchizmus leginkább a 19. század második felében és a 20. század első felében fejlődött ki, különböző anarchista gondolkodók révén, továbbá ekkortól lehet tisztábban elkülöníteni az anarchizmus főbb irányzatait.

 

Individualista anarchizmus kontra kollektív anarchizmus

Az anarchizmus főbb csoportjait politikaelmélettel foglalkozó intellektusok más és más szempontok szerint csoportosítják. Mégis két nagy irányvonal határolható el egymástól egyértelműen, ezek pedig az individualista és a kollektivista irányvonalak. Az individualista anarchizmus az individuum autonómiáját, a személyes szabadságot helyezi középpontba, közös társulások, kooperációk szabad személyek, szabad akaratán alapuló döntések révén jöhetnek létre. Bár az individualista irány elismeri a magántulajdont és birtoklást, azonban a magántulajdon kapitalista koncepcióját - mely szerint a tulajdon használata a kizsákmányoláson és a profiton alapszik - elutasítják. Nagy hatással voltak a klasszikus liberális gondolkodók az individualista anarchizmusra, ezért általában támogatják az alulról szerveződő, önkéntesen alapuló szabadpiacot és kereskedelmet, az államot viszont opresszív elnyomónak, pazarlónak és nem hatékonynak tekintik, ezért az államstruktúrákat teljesen megszűntetnék, helyette alulról építkező, önkéntes kooperációk szimbiózisában látják a megoldást.

A kollektivista anarchizmus nemcsupán az államot szüntetné meg, hanem a javak és termelőeszközök tulajdonlását és birtoklását, tehát magát a magántulajdont is. A magántulajdon helyett a kollektív tulajdon koncepciója, termelőeszközök és javak irányítását demokratikus alapon képzelik el, a munkások munkájuknak eredményeként létrejött eszközök és javak felett szabadon rendelkezhetnek, melyet egy, a kollektívák és személyek között létrejövő társadalmi szerződés biztosítana. A kollektív anarchia szociális forradalom révén jöhet létre, mely egy olyan forradalom, amely hirtelen, gyorsan végbemenő radikális változásokat szeretne elérni a társadalom alapstruktúrájában és természetében, nem csupán a politikai rendszer megváltoztatása a cél, hanem a gazdaság, kultúra, technológia és az uralkodó filozófia teljes átalakítása is a cél. A kollektív anarchizmus minden irányzatában fontos szerepet töltenek be a szakszervezetek, viszont más és más hangsúllyal.  

 

Anarchoszindikalizmus

Ahol a szakszervezetek központi szerepet töltenének be, illetve az egész társadalmi struktúrát a szakszervezetek “vezénylésével” alakítanák át radikálisan, azt anarchoszindikalizmusnak nevezzük.  A szakszervezeteket az osztályharc hajtóerejeként, annak megvalósítójaként kell elképzelni. A szakszervezetek nemcsak egy olyan szociális forradalom eszköze lenne, mely az állam és a kapitalizmus, nagyrészt sztrájkok általi megdöntése, hanem eszköz lenne a munkásosztály körülményeinek javítására. A munkások által megtermelt javak, illetve annak redisztribúciója teljes mértékben a munkások kezében összpontosulna. Míg az összes többi kollektív, de még individualista irányvonal is elutasítja az indusztrializációt, a centralizációt és a munkamegosztást, addig az anarchoszindikalisták támogatnak egy, a centralizált szakszervezetek és munkásmozgalmak vezényletével megvalósuló indusztrializációt és munkamegosztást. A szakszervezetek a gazdaságot egy nagyméretű indusztriális gazdasággá “fejlesztenék”. Az anarchoszindikalisták szerint egy szindikalista rendszer kialakítása az “állam elsorvasztását” eredményezné, az anarchiát, mint állapotot előbb-utóbb kommunizmus váltaná fel.  Az “állam elsorvasztása” kifejezést a marxista terminológia használja, a koncepció szerint a szocializmus megvalósulásával az állam “elavulttá” válik, ezért megszűnik létezni, hiszen a társadalom képessé válik magát “kormányozni” mindenféle az állam és annak kényszerítő erejével rendelkező jog nélkül. Egyes anarchoszindikalisták támogatnak egy ideiglenes kollektivista rendszert, mely a “mindenki a hozzájárulása alapján” marxista alaptételt magában foglalja. Marx a fogalmat Ferdinand Lassalle és Eugen Dühring írásainak alapján dolgozta ki a “Gothai Program kritikája” című művében. Az elv a kommunista társadalom kiépítése során, az átmeneti szocialista időszak során érvényesül, mindenki a különböző társadalmi célok alapján való hozzájárulásának alapján részesedik a javakból. Ezután ha megszűnik a társadalom hiányállapota, akkor egy anarchokommunista társadalom váltja fel az előző szocialisztikus társadalmat, előbbi pedig a “mindenki képességei szerint mindenkinek szükségletei szerint” marxista tézisen alapszik. Ez azt takarja röviden, hogy a társadalom minden tagja szabad hozzáférést kap az árukhoz, a tőkéhez és szolgáltatásokhoz, emellett pedig a szabad újraelosztáshoz is hozzájárul. Ez a hiány megszűnését követően képzelhető csak el.

Az anarchoszindikalisták alapvetően politika ellenesek, vagy pedig “közömbösek” a politikával szemben. Ellenzik a szocialisztikus politikai pártok létrehozását,illetve ezen formációk parlamentáris részvételét. Szerintük a szocialista pártok a politikában lévő részvételük nem segítik a társadalmat közelebb mozdítani a szocializmus felé, ilyen fajta jelenlétükkel a munkásmozgalmakat és szakszervezeteket is megkárosítják, hiszen az önsegítést a képviselettel helyettesítik. Kritizálják még a szocialista pártokat azért is, mert ők elhagyták a marxista irányvonalat, az antikapitalista tendencia is elveszett a nacionalista étosz felvételével, mely azt eredményezte, hogy a kapitalizmust újra értelmezték, a munkásmozgalmakról pedig nem csak nemzetállami keretek között gondolkodnak. Az anarchoszindikalisták ellenzik a szakszervezetek és munkásmozgalmak politikai pártok általi bekebelezését, a bolsevizmust is ellenzik, hiszen az autoriter, elnyomó, az államkapitalizmus megtestesítője.

Az anarchoszindikalisták a föderalizmus és a szabad társulások dimenziójában szervezik meg magukat. A föderalizmus alulról felfele építkező, a demokratikus irányítást lehetővé tévő társadalomszervezési forma, legalsó szinten az önkormányzatisággal rendelkező munkahelyek helyezkednek el, ahonnan demokratikus választások révén delegálhatnak személyeket a szindikátumokba, a termelők szabad társulataiba, onnan pedig úgyszintén delegálhatnak személyeket a “föderáció”-ba, vagyis a szövetségbe. Tehát ez egyfajta háromszintű rendszer. A delegáltak csak egy terminusra lehetnek megválasztva, fizetésüknek pontosan ugyanannyinak kell, hogy legyen, mint a többi dolgozónak. Ebben a modellben minden szakszervezet összekapcsolódik más, azonos szakmához tartozó rokon szakszervezettel, az iparági szakszervezetek keretében. Az anarchista szindikalisták szerint a centralizmus az, ami gyengíti és akadályozza a munkások önálló kezdeményező és döntéshozó képességét, ugyanakkor úgy gondolják, hogy a föderalista szervezetek lehetővé teszik, hogy az egyéni küzdelmek gyorsan cselekvésre késztessék a munkásokat és olyan kapcsolódási pontokat is biztosítanak, amelyek segítségével a munkásközpontú gazdasági rendszer révén a társadalom fölött átvehetik az irányítást.

A jelenkorban az anarchoszindikalizmusnak két fő irányvonala van, „egy „ortodox”, amely elutasítja a taktikák sokféleségét vagy az államhatalmi erőkkel való együttműködést, megvárja a forradalmi helyzet megfelelő feltételeit. Továbbá létezik egy „revizionista” irányvonal is, amely támogatja a jóléti állami rendszert, fokozatos reformokat támogatja, melyek a gazdaság demokratizálódásához vezet.

 

Anarchokommunizmus

Az anarchokommunizmus előfutára Théodore Dézamy volt, 1843-ban íródott "Code de la Communauté" című művében fektette le az alapelveket, a mű egyben Étienne Cabet utópisztikus szocializmusról alkotott műveinek kritikája volt. Dézamy a művében a pénz, a munkamegosztás és az állam eltűnését, valamint a közös tulajdon, illetve a termelőeszközök és javak „képességek és szükségletek szerinti” elosztását követelte. Az anarchista kommunizmusra várva Dézamy nem látott előre átmeneti időszakot a kapitalizmus és a kommunizmus között, a kereskedelem közvetlen leállítása révén közvetlen "kommunizációt" sürgetett. Joseph Déjacque az 1848-as francia forradalom után a kommunizmus egy radikális irányvonalával állt elő, mely szembement mind Auguste Blanqui “forradalmi republikanizmusával”, mind Pierre-Joseph Proudhon “mutualizmusával”. Ellenezte a „proletárdiktatúra” minden olyan felfogását, amely tekintélyelvű, azt eredendően reakciósnak és ellenforradalmárnak tartotta. Ehelyett támogatta a munkások önfelszabadítását és autonómiáját, amelyet a júniusi napok során láthattunk, és szemben állt a kormányzáshoz kapcsolódó politikai képviselettel. Déjacque nem csak a kormányzás ellen volt, hanem olyan társadalmi forradalmat is akart, amely megszünteti az államiságot. Déjacque egy szociális forradalomban látta az állam, a vallás, a tradicionális nukleáris család és a tulajdon megdöntését. Bár Déjacque a kereskedelem minden formáját ellenezte, különösen a magánkereskedelmet, szerinte a munkás joga a szükségleteinek kielégítése, ahelyett, hogy a munkája termékét birtokolná, mivel az csak tőkeképződést eredményezne. Déjacque felismerte, hogy a kényszermunkát a munkások ellenőrzése révén és a munkások önigazgatása révén kell megszüntetni, a munkamegosztást pedig a proletariátus és az értelmiség egyesítésével kell felszámolni. A kommunizmus e víziójának megvalósítása érdekében egy átmeneti időszakot határozott meg, melyben a közvetlen demokrácia és a közvetlen csere is megvalósulna, a rendőrséget és a hadsereget pedig megszüntetnék.

A Nemzetközi Munkásszövetség, ismertebb nevén az Első Internacionálé (IWA) 1864-ben alakult, akkor, amikor még jól körülhatárolható anarchista mozgalom nem létezett. Az akkori kevés befolyásosabb anarchista gondolkodó közül Proudhon föderalizmusra vonatkozó elképzelései, és a be nem avatkozásra való felhívása volt az, ami a legtöbb francia küldöttre hatással volt, akik megalakították az IWA-t, akik később az anarchizmus fejlődését kezdeményezték. A francia küldöttek között volt egy radikálisabb kisebbség, amely elutasította Proudhon nukleáris családon alapuló mutualizmusát. A radikálisokat Eugène Varlin vezette, és egy „nem-autoritárius kommunizmust” követeltek, amely a kommunát, mint a társadalom alapegységét és a mindenki számára ingyenes oktatást támogatta. Ekkor csatlakozott Bakunyin az IWA-hoz a forradalmi szocializmus és az államellenesség programjával, amely a munkások ellenőrzését és a kapitalizmus és az állam elleni közvetlen fellépést követelte. Annak ellenére, hogy Bakunyin kollektivista volt, ellenezte a kommunizmust, amelyet eredendően tekintélyelvű rendszernek tartott. Bakunyin 1876-ban bekövetkezett halála után azonban az anarchisták a Bakunyin által képviselt kollektivizmusról az anarchista kommunizmusra kezdték változtatni álláspontjukat. Az „anarchista kommunizmus” kifejezés először a François Dumartheray 1876 februárjában megjelent „A kétkezi munkásokhoz, a politikai cselekvés támogatóihoz” című röpiratában jelent meg.

1880 és 1890 között az anarchokommunisták egy olyan forradalmi koncepciót dolgoztak ki, mely specifikusan a reakcionáriusok ellen irányulna, utóbbi elég széles csoport alatt értsük azokat, akik a munkásmozgalmak ellen fordultak, továbbá akik a munkásmozgalmakat csak eszközként használják fel (szociáldemokraták). Ellenezték mind a politikai töltetű sztrájkokat, mind a bérekért és más követelésekért folytatott sztrájkokat, illetve a szakszervezetek által szervezett sztrájkokat, a sztrájkokat önmagukban viszont nem ellenezték, Ez a reformellenes irányzat a szervezkedésellenes is volt, támogatói azt állították, hogy a munkanélküliek körében propagandát kell folytatni az élelmiszerek és más cikkek lefoglalására, a kisajátító sztrájkra és egyes esetekben az egyéni visszasajátításra és akár terrorcselekményekre. Az anarchista kommunizmusban a pénzt, az árakat és a bérmunkarendszert tekintik a legfőbb ellenségnek, amelyet meg kell dönteni. Mivel a javak elosztása az egyes emberek szükségletei szerint történne, az emberek azt csinálhatnák, amit szeretnének és amihez a legjobban értenek, nem kényszerítenék őket olyan munkára, amit nem szeretnek vagy amire nem képesek. Az anarchokommunisták azt állítják, hogy a gazdaság érdekében lehetetlen meghatározni bármely egyén munkájának értékét, mivel minden érték a jelen és az előző generációk kollektív eredménye. Például nem lehet megmondani egy gyári munkás termelékenységét egy nap alatt anélkül, hogy ne számolnánk bele, hogy a szállítás, az élelem, a víz, a szállás, a szabadidő, a gépek, a morál hogyan segített a termelésben. Ahhoz, hogy valóban számszerű gazdasági értéket rendeljünk valamihez, szinte végtelen számú külső változót és tényezőt kellene figyelembe vennünk, különösen a jelenlegi vagy múltbeli munkát, amely hozzájárul a jövőbeli munka felhasználásának képességéhez. Ahogy Kropotkin fogalmazott: “Nem lehet különbséget tenni az egyes emberek munkája között” . Ha a munkát az eredmények alapján próbáljuk értékelni, abszurditásba jutunk, míg ha a munkára fordított órák alapján próbáljuk felosztani és mérni, szintén abszurditásba jutunk. Nem marad más hátra, mint a szükségleteket a munkák fölé helyezni, először is elismerni a megélhetéshez való jogot, majd a kényelmes élethez való jogot mindazok számára, akik hozzájárulnak a termeléshez.”

A kommunista anarchizmus sok közös vonást mutat a kollektivista anarchizmussal, de a kettő mégis különbözik egymástól. Amíg a kollektív anarchizmus a kollektív tulajdonban hisz, addig a kommunista anarchizmus a tulajdon egész fogalmát tagadja a használat fogalmának javára. Bakunyin halála után a kollektív anarchizmus “elvált” az anarchokommunizmustól. Az anarchokommunisták tagadják, hogy a bérmunkára azért van szükség, mert az emberek emberi természetüknél fogva önzőek. Az elmélet szerint az ember hajlandó időt vagy erőforrásokat áldozni másokért. Az anarchokommunisták általában nem osztják azt, hogy az emberi kultúrát és viselkedést elsősorban a szocializáció és a termelési rendszer határozza meg. A legtöbb anarchokommunista, mint például Pjotr Kropotkin, szintén azt a tételt támogatta, hogy az ember evolúciós ösztöne az, hogy együtt dolgozzon a kölcsönös előnyökért és a túlélésért, és ne elszigetelt riválisokként. Pjotr Kropotkin és Murray Bookchin azt fogalmazták meg, hogy egy ilyen társadalomban minden ember dolgozni fog, mert megérti a közös tulajdon és a kölcsönös segítségnyújtás előnyeit, míg más anarchista kommunisták, mint Nesztor Mahno és Ricardo Flores Magón azt állították, hogy egy anarchista kommunista társadalomban minden munkaképes embernek dolgoznia kell, kivéve a gyerekeket, a nyugdíjasokat, az egészségkárosodott vagy fogyatékossággal élő embereket. Kropotykin nem hitt abban, hogy az emberek lusták lesznek, vagy szabotázsakciókat hajtanak végre egy valós anarchokommunista társadalomban, azonban egy önkéntesen alakult kommuna ”száműzheti” azokat, akik nem teljesítik a kommuna szerződését.