A fejlődésért még a raboknál is meg kell dolgozni

Nagy Zsolt

A pedofília elitélése pártgondolkodásokat és világnézeteket áthidaló módon egyesíti a magyar társadalmat, de a konszenzus nem is tart tovább: a Mi Hazánk úgy reagál K. Endre kegyelmi ügyére, hogy kémiai kasztrációt hajtana végre minden pedofilon, ami szakmai megfontolásokon túl elvi problémákba is ütközik. A bosszúvágy helyett sokkal inkább a javítás és a reintegrálás kérdésével kéne többet foglalkoznunk.

A Mi Hazánk Mozgalom – a Jobbikos múltját továbbvíve – gyakran kezdeményezi a büntetés- végrehajtás reformját. A leginkább előkerülő felvetései között vannak a Szibériába való száműzetés, a halálbüntetés visszahozatala vagy éppen a munkatáborokba való zárását a visszaeső bűnözőknek. Nem is véletlen, hogy a K. Endre körül kirajzolódó kegyelmi botrány kapcsán is egy hasonló javaslattal élt a radikális párt, nevezetesen az egyes amerikai tagállamokban és Lengyelországban is használt kémiai kasztrációt kéne bevezetni a pedofil elkövetők ellen. Az eljárás során az elitélteknek olyan hormonális kezelést adnának, amelynek következtében a nemi vágy, a libidó csökken, merevedési zavart és tesztoszteron-csökkenést okozva az elkövetőnek, aki igy fizikailag képtelen lenne végrehajtani szexuális bűncselekményt a jövőben.

Az, hogy K. Endre a szó szexuális értelmében nem követett el pedofil bűntettet, szinte másodlagos: az ő által elkövetett hatalommal való visszaélésnek és kényszerítésnek semmi köze nem volt a szexualitáshoz, szexuális aktushoz vagy nemi érintkezéshez, így a kémiai kasztráció akkor sem merülne fel, ha lenne ilyen opció. Érdemes egy lépéssel hátrébb menni és megnézni mennyire is érdemes ilyen eszközöket használni és miért is lehet népszerű egyes körökben az ilyen ötlet.

A radikális párt fent említett javaslataiban sok különbség van, azonban összeköti őket a mögöttes érzelmi vonulat: mindegyik azt szeretné elérni, hogy olyan reformok legyenek, amik az elemi bosszúvágyára, a társadalom igazságérzetére hagyatkozik. Minden jogrendszer egyik alapköve, hogy olyan büntetéseket kell kiszabnia, amelyek segítik az embereket abban, hogy lássák a rendszer stabilitást, hogy nem éri meg szabályt sérteni, és aki mégis megteszi, azt alaposan megbünteti a rendszer. Fontos, hogy a társadalom etikai iránytűjét megtartsa az ilyen ítéletek, kapcsán, azonban látni kell, hogy többet kell elvárnunk a jogszabályainktól, mint azt, hogy a büntetéstől való félelemmel tartsa távol az embereket a bűntől. Nem lehet az egyetlen célunk az, hogy bosszúnkat elégítsük ki, márpedig mást nem érnek el az ilyen megoldások.

A második fontos szempont, amit ki kéne elégítenie egy ilyen javaslatnak az elrettentés: a kiszabott büntetés el tudja ijeszteni az adott személyt, illetve másokat is, hogy újra véghez vigyen hasonló bűncselekményt. Azonban azt már látjuk, hogy a legdrasztikusabb megoldás, a halálbüntetés sem tántorítja el az embereket, hogy olyan cselekedeteket hajtsanak végre, amik ezt a büntetést eredményezik. Ami viszont ennél is fontosabb, az a pedofília betegség mivoltából következik. Nem azért kell kihangsúlyozni, hogy az elkövetők mentális zavarban szenvedő emberek, hogy aztán sajnáljuk őket, hanem azért, mert ebből következik, hogy nem racionálisan cselekszenek, nem gondolják végig cselekményeiket és ösztönből hajták végre a bűnt. Ezt akármennyire végiggondolhatja, akár be is láthatja, hogy nem jót cselekszik és próbálhatja lebeszélni magát róla, akkor sem képes rá, hogy megállja ezt a kényszeres vágyát.

Végül érdemes még beszélni az elzárás lehetőségéről: egy büntetés gyakran fizikailag akadályozza meg az elkövetőt, hogy újra bűncselekményt hajtson végre. Itt nem csak a börtönre kell gondolni, a politikai csaláson kapott személyt eltilthatják a közügyektől, a műhibát szándékosan elkövető orvost a szakmájának gyakorlásától, vagy a valaki ellen távoltartásit lehet kérni. Ebbe a sorba tud illeszkedni a kémiai kasztrálás is, hisz aki átesik a beavatkozáson, az elvileg nem lesz már képes hasonló tettek végrehajtására. Elvileg, ugyanis elméleti és gyakorlati probléma van ezzel a szemponttal. A gyakorlatban a beavatkozás hatásfoka megkérdőjelezhető – azon túl, hogy csak férfiakon alkalmazható, akik valóban kiteszik az elkövetők 90%-át, ám akkor is kiesik a bűnösök egytizede –, hisz több eset is van, amikor az eljárásban résztvevő emberek újra elkövetnek szexuális bűncselekményeket. Az elvi gond is ebből következik: csupán a biológiai feltételek megváltozásával a pszichés állapot még nem változik meg magában. Azért, mert a fizikai feltételeket feloldjuk, még nem múlik el a mögöttes szándék és indok, ami miatt ilyen bűntetteket követ el valaki, könnyedén tud másmilyen módon is abúzálni egy fiatalkorút egy ilyen ember.

A kémiai kasztráció egy hangzatos kijelentés, amely gyors megoldást kínál a tárasdalomnak egy fontos problémára, de legalább ennyire eredménytelen is. A fiatalok fokozott védelme, a pszichológiai és pszichiátriai kezelésekbe való befektetés, a megelőzésre fordított nagyobb figyelem és a bűnelkövetők folyamatos monitorozása az egész társadalom által csak pár olyan javaslat, amik sokkal kevésbé látványosnak tűnnek, nem adják meg a zsigeri bosszú érzetét, azonban sokkal hatékonyabbak tudnak lenni hosszútávon. Mert még a legirracionálisabb bűnökre is érdemes racionális választ adni, amivel nem csak megvédjük, de fejlesztjük is a társadalmunkat.