Rendszerhibák – 3 dimenzió az ellenzék vereségéhez

Nagy Zsolt

Vannak olyan nagy gondok, ahol már az eseti megoldások, és a stratégia megváltoztatása sem tud segíteni. A politikusnak ilyenkor a legmélyebb szintre kell néznie, és átgondolnia, hogy ki is ő, mit is akar, és mennyire kell mindezeket a valósághoz igazítania. A cikksorozat harmadik részében ezeket – az úgynevezett rendszer-reformokat – fogom szemügyre venni.

Kép forrása: Orbán Viktor / Facebook

A Fidesz földindulás-szerű győzelmet aratott 2022 április 3-án. Az ellenzék még kétharmadot is vizionált magának, azonban végül kevesebb, mint 60 mandátuma lett, míg a Fidesz-KDNP nyerte el a szupertöbbséget, és még a Mi Hazánk is bejutott a Parlamentbe. Ahogy annak lennie kell, megkezdődött a vereség okainak keresése – és az alternatívák feltérképezése – az ellenzéki oldalon. A következő cikk-sorozatban nem az általam vélt hibákat szeretném bemutatni, mint egy megmondóember, csupán azt a három dimenzióját a politikai gondolkodásnak, amelyek mentén elindulhat – és el is indultak egyesek – az új politikai irányvonal kialakítása. A cikkben leegyszerűsítve fogom mutatni a példákat, mivel célom a jelenségek bemutatása, nem az egyes politikusok értelmezésének elemzése. A harmadik rész a politika alapját jelentő két részre, az önmeghatározásra és a külvilág (az ellenfél, a társadalom, a fizikai körülmények) értelmezésére fog koncentrálni. Ezek határozzák meg alapjaiban, hogy milyen dimenziókban politizál a politikus, milyen elvek szerint, milyen célok érdekében.

A nagykönyv szerint – nálam ez a sokat emlegetett Schlett István ’A politikai gondolkodás története Magyarországon három kötete, plusz az Appendix – minden politikus első lépése az, hogy szemügyre veszi a világát, realizálja azt, hogy mi a jó és – ami fontosabb – min kéne változtatni, illetve azt, hogy ő maga milyen értékeket képvisel, milyen világot szeretne. Tyúk és tojás dinamikájában kérdés, hogy melyik van előbb, a saját értékrendek kialakulása, vagy a társadalmi problémák megfigyelése. A vitát eldönteni itt nem lehet, azt viszont el lehet fogadni egyszerűsítő megoldásként, hogy dinamikusan változik egyik a másik hatására, azaz egy politikus ideológiája változik a társadalomban tapasztalt jelenségek hatására, és politikai folyamatok segítségével a politikus alakítja a társadalmat is. Vannak olyan társadalmi alapok, amiket a politikus nem tud megváltoztatni – vagy nem éri meg neki gondolni – amihez inkább igazodni fog – elég csak a vasárnapi boltzárra gondolni –, másokat viszont sikerrel tud alakítani, ezáltal elérni saját céljait.

Egy választási vereség is elég lehet, hogy ilyen fordulatokat hozzon egy párt vagy politikus életében, azonban 2022-ben negyedszer maradtak alul az ellenzéki pártok, ráadásul egy nyertesnek hitt stratégia megvalósítása, sőt, rendszerszintű változtatás – a Jobbik, az LMP és a Momentum úgy lépett be a koalícióba, hogy elemien gondolta újra a saját politikai pozícióját – után egészen biztos, hogy egyesek elgondolkodnak azon, hogy vajon tényleg jól értelmezik-e a jelenlegi magyar valóságot és jó irányba kezdtek-e el politizálni.

Egy ilyen reform igen súlyos következményekkel jár, semmiképp nem lehet konfliktus nélkül véghez vinni, és sose biztos a siker, hisz teljesen új mezőre lép a politikus. Azonban szükséges, ha úgy érzi az adott aktor, hogy nem lehet másképp megoldani a válságot.

Gomboljuk újra – vagy vágjuk le – a párt-gombokat

Az összefogás volt a 2018 utáni politikában a legnagyobb innováció, amit az ellenzék felmutatott, és úgy gondolták, hogy minden problémájukat meg is fogja oldani. Ehhez képest a 2+2 nem 4, hanem csak 2 lett, azaz nemhogy növelni, de a 18-as szavazóbátort megtartani sem sikerült nekik, és nagyobbrészt Jobbikos, kisebb részt baloldali szavazókat vesztett a hatpárti összefogás. Felvetődik a kérdés, hogy az összefogás nem használt, hanem pont, hogy ártott az ellenzéknek.

Donáth Anna 7 pontjában említi meg, hogy a kevesebb pártra van szükség, aminek nem csak adminisztratív, de rendszerszintű okai is vannak: a hatékonyságon kívül az ideológia-i egyszerűsítés is közrejátszik. Olyan szisztémát kell létrehozni, ahol gyors döntéseket tud meghozni az ellenzék, amihez elengedhetetlen, hogy kevesebb résztvevő legyen, akik inkább egy irányba gondolkodnak.

A kevesebb párt létrehozása természetesen nem véletlen, hogy a Momentum elnökétől érkezik. A jelenlegi kutatások is igazolják – még ha nem is bíznak az emberek ezekben a számokban maradéktalanul –, hogy a DK-n kívül a Momentum jutna még be önerőből a Parlamentbe, a többi párt 5 százalékot se érne el magától, így a koncentráció ehhez a két közösséghez vonzaná az embereket. Azonban el kell ismerni azt is, hogy valóban sok politikus hivatkozott a politikai sokszínűség miatt létrejött minimális programban rejlő hibákra, illetve a döntési lassúságokra. Ezt pedig a választók is érzékelték.

Persze a hogyan már egy sokkal nehezebb kérdés. A jelenleg legtermészetesebbnek tűnő összefonódásra, az LMP és a Párbeszéd egyesülésére, sincs reális esély a párt két vezető politikusa szerint, vagyis konszenzusos modell nem kecsegtet túl sok jóval. Az látszik jelenleg kirajzolódni, hogy a kis pártok is inkább saját karaktert próbálnak építeni, és az EP-választásokon önállóan elindulni, amely valóban jó laknusz-papírja lehet a pártok népszerűségének, azonban kiélezi a konfliktusokat, több szavazat is kieshet az 5 százalékos küszöb miatt, ami a Fidesz mandátumszámát növelheti, illetve kérdésessé teszi a kieső pártok létjogosultságát, ami a konfliktusos jellegből adódóan csak még markánsabbá teheti a különbségeket a pártok között.

Érdemes egy szót ejteni még a DK-ról, akinél a prominens politikusok hallgatnak a választásértékelés óta, azonban korábban már sikeresen elkezdtek egy harmadik utat. Az önkormányzati választások után Gyurcsány Ferencék látványosan átvették a nyertes – jobbára MSZP-s – polgármestereket és helyi szervezeteket. Nevezhetjük ezt a felvásárlás taktikájának, ahol egész egyszerűen a gyengébb pártok még erős szereplőit egyenként keresi meg az erősebb közösség, és kínál nekik egy jobb lehetőséget a politizálásra.

Ezt a taktikát egyéb iránt az előválasztásnál is láthattuk, ahol két prominens politikust vett át a DK az MSZP-től, azonban Szakács László alulmaradt a fideszes Hoppál Péterrel szemben, Molnár Gyula pedig már az előválasztáson vesztett, és a momentumos Tóth Endre lett a képviselőjelölt, majd a képviselője Budapest 18-as választókörzetének. Tehát nem tűnt rossznak a stratégia, azonban „rossz lovakra” tett Gyurcsány. Kérdés, hogy a jövőben folytatják-e ezt a tendenciát, esetleg más is megpróbálkozik ezzel, illetve, hogy rendszerszintű fellépésről lesz-e szó, vagyis pártok léte válik kétségessé az ilyen átigazolások miatt.

Végül fontos még egy, Donáthéval ellentétes gondolatról beszélni, ami Márki-Zay Péterhez kötődik. A ’22-es miniszterelnök-jelölt már a választások előtt belengette, hogy új pártot fog alapítani, amit a vereség után is fenntart. A párt a jobbközép szavazóit akarja első sorban megszólítani, akik 2010-ben még a Fideszben voltak, azonban mára már kiábrándultak a kormánypárt politikájából. A felvetés nem újkeletű, folyamatosan szeretné valaki „kiábrándult fideszeseket” felkutatni, és bevonzani a saját politikai mozgalmába, azonban sem Vona Gábornak, sem Pálinkás Józsefnek, sem pedig Márki-Zay Péternek nem sikerült eddig számottevően ezt a tábort elérnie, ami fel is vet egy későbbi kérdéseket, amiket picit később fogok tárgyalni.

Miről szól a politikánk?

Amennyiben elfogadjuk, hogy a politika nem csak arról szól, hogy a hatalmat megszerezze a politikus, hogy aztán carpe diem módon éljen, vagy sikkasszon, esetleg mániáit élje ki, akkor az egyik alapvető definíciónk, hogy a politikus valamilyen világképpel rendelkezik, amelyet a legjobbnak tart a közösségének, és ezért szeretné megszerezni a hatalmat. Ennek a kigondolásában segít az, hogy megfigyelik a társadalmat, maguknak kiszűrik a lényeget, és hogy milyen problémák vannak benne. Ezután lehet elindulni a programok megírásában, a PR-ban és minden egyéb szépségben, amit látunk nap mint nap politikusoktól. Azonban előfordulhat, hogy a társadalom megértése, illetve a problémák megfogalmazása a hibás, és bár tisztában vagyunk a saját célunkkal, a társadalom nem tud erre rezonálni.

A legélesebben a Momentum politikusai fogalmazták meg a helyzetértékeléssel kapcsolatos önkritikájukat. Frakcióvezetőjük, Fekete-Győr András szerint nem értették a meg a magyar társadalmat, így nem tudtak megfelelő kérdésekre választ adni. Vagyis nem csak a programpontok voltak rosszak, amiket leírtak, de maguk a felvetett kérdések is értelmetlenek voltak.

Donáth Anna egy konkrét példát is felhozott erre 7 pontjában. A Momentum elnöke szerint a nyugati identitáspolitika átvétele teljesen értelmetlen volt, így az LMBTQ jogok nyugati értelmezése vagy a me too kampány átvétele nem rezonált a magyar társadalommal, hisz itthon máshogy alakulnak ezek a gondok, nem ugyanúgy csapódnak le, ha egyáltalán lecsapódnak. Ehelyett pedig a társadalmat tényleg foglalkoztató kérdésekre kell választ keresniük, és azokra érdemi választ adni, mint a szociális válság.

A kérdésre a megoldás igen „egyszerű”: csak újra kell értelmezni a saját álláspontjukat, újra fel kell mérni a társadalmat, és hogy miért is kezdtek le politizálni. Ez azonban egy érzékeny kérdéshez vezet minket.

Az ellenzék visszatérő értelmezése, hogy a magyar rendszer nem a nyugati irányba tart, vitakultúrára, pluralista politikára van szükség, ahol több érdek feszül egymásnak folyamatosan, nem pedig vezérelvű, állításuk szerint autoriter vezetésre. Ennek megfelelően náluk nincs is ilyen vezéregyéniség, folyamatos a belső vita, amelyekből lassabban, de megszületik a válasz a kérdésekre. Ez egy elfogadható álláspont, létező politikai karakter, önmeghatározással, problémafelvetéssel és alternatívával.

Azonban a folyamatos vereség hatására, egyre többen mondják, hogy csak erős vezetővel lehet leváltani Orbánt, ami egy paradoxonhoz vezet: ha elfogadják, hogy egyszemélyi vezető kell a pártszövetségnek, akkor éppen olyan politikával próbálkoznak majd, ami ellen fel akartak lépni, amely az egyik alapvető problémafelvetésük. Ellenben az érv szerint enélkül nem lehet itthon sikeres politikát folytatni. Egyelőre el is van vetve az ilyenfajta politikai reform, azonban időről időre felvetődik az igény egy ilyen típusú megújulásra, ami elkerülhetetlen az önellentmondáshoz fog vezetni.

Kinek írom a dalt?

A politikában – bár az egész közösséget akarja a politikus irányítani végső soron – mindig egy-egy részhalmazhoz tud csak szólni. Természetéből adódóan a politikában táborok jönnek létre, hisz ami az egyik csoportnak kedvező, az a másikat rosszul érintheti. Bár próbálkoztak olyan rendszerekkel, ahol mindenkit képviselni akartak, de végső soron mindig kijött az, hogy mások az emberek, gazdasági, világnézeti, vagy morális szempontból. Éppen ezért kellenek a pártok, akik összefogják a hasonlóan gondolkodó embereket és képviselik a társadalom többi szegmense felé saját elképzelésüket, jobb esetben meg is valósítják azt, abban bízva, hogy az egész társadalomnak ez lesz a legjobb. Persze a modern politikában a pártok azt hangoztatják, hogy mindenki érdekét képviselik, azonban a konkrét döntéseknél pontosan tudják, hogy kire milyen hatással lesz az, és összképben mennyire tudnak szavazókat szerezni egyik-másik táborból.

A pártok folyamatosan olyan üzenetet fogalmaznak meg, amelyik a számukra kiszemelt csoportnak a legelőnyösebb, azonban azt is tudják, hogy egyes rétegek kevésbé elérhetőek nekik. A politikus folyamatosan igazítja a világnézetét az emberekhez és próbálja a szavazók minél nagyobb részével elfogadtatni a saját álláspontját. Végtelen huzavona ez, aminek eredményeképp a szavazói bázisok is folyamatosan változnak.

Az ellenzéknek nem volt egyszerű feladata a választások előtt: bár matematikailag az jött ki, hogy ha összeadják az összes párt 2018-as szavazatát, akkor picivel többen is vannak, mint a fideszesek, azonban kérdés volt, hogy hogyan tudják egy platformra helyezni a jobbikos, dks, lmps stb. szavazókat. Végül megpróbáltak mind a hat ellenzéki párt szavazóihoz szólni a lehető legszélesebb koalíciót összefogni, kiegészítve egy olyan jobboldali réteggel, akik régen Fidesz szavazók voltak, mára viszont elpártoltak a narancssárga párttól. Az eredményekből több politikus is azt vonta le, hogy ez nem volt nyertes koncepció, és másoknak kell az egész politikájukat felépíteni.

A választások után több pártvezető – vagy aspiráns – a baloldali emberekre akarja helyezni a hangsúlyt, így Ujhelyi István, Ungár Péter és Tordai Bence is a baloldali érzületű embereket akarja a következő választáson maga mögé felsorakoztatni. Az a kiindulópontjuk, hogy a kampányban túl széles – ezáltal semmitmondó – lett a program, amivel mindenkit meg akartak fogni, azonban az lett a vége, hogy a törzsszavazókat sem tudták elvinni az urnákhoz. Éppen ezért a következő években őket akarják megszólítani, aktivizálni, adott esetben átcsábítani: az ellenzék középrehelyeződésének és a kormány jóléti intézkedéseinek hatására ugyanis a klasszikusan baloldalinak mondott szavazók – munkások, alsóbb rétegekből származó emberek akár városban akár községben – a Fideszre adták le a szavazatukat. Így egy ilyen „baloldali” fordulat nem csak a tábort növelheti, de a kormánypártok támogatottságát is csökkentheti. Kérdés természetesen, hogy valóban releváns-e még a bal- és jobboldal elkülönítése, és ugyanazokat tudjuk-e rajta érteni, mint 20-40 éve.

Másik felvetült kérdés a „Fidesz-árvák” problémája. Leginkább Márki-Zay Péter hozta elő a régi kérdést, hogy mennyire lehet alternatívát nyújtani azoknak a szavazóknak, akik a régi, 2010 előtti Fideszt szeretnék viszont látni, és csak jobb híján szavaznak most is a narancsokra.  MZP a kampányában kifejezetten épített erre a rétegre, azonban a kudarc az ő nem létezésükkel is magyarázható lehet. Több politikus is hangot adott neki, hogy a kormányfőjelölt egy fals gondolatra húzta fel a kampányát, és nem lehet a Fidesztől elvenni a szavazókat.

Az eredmények láttán elsőre valóban ez tűnik reálisnak, hisz az ellenzéki tábor nemhogy növekedni nem tudott, de csökkent is, és a Fidesz-KDNP listájára került fel több szavazat 18-hoz képest. Bár egyes – leginkább a budai, régen oszlopos „polgári” – választókerületekben a Fidesz vesztett a 10/14/18-as eredményekhez képest, azonban 1-1500 szavazatról van szó, és ezek sem tűnnek fel az ellenzéki jelöltek mellett.

A fejezet szélsőséges értelmezése a „nem értjük a vidéket” felkiáltás az ellenzéken belül. Ujhelyi István vetette fel többek között, hogy nincs kapcsolat a pártok és a valóság, kiváltképp a vidéki táborok között. Ergo nem csak arról van szó, hogy rossz programot írtak volna – sőt, Ujhelyi szerint jó volt az Egységben Magyarországért programja, sok balos gondolattal – hanem nem tudják, hogy mi történik a mindennapokban, nincsenek jelen az emberek között. Nem csak a kampányról van szó, hanem az alapvető életéről a pártnak és a politikusoknak. A megújulás így a párt és az aktivásták, illetve átlagemberek közti kapcsolat felfrissítésében lenne.

Amennyiben az ellenzék valóban elveti a lehetőségét, hogy a Fidesztől szerezzen embereket, úgy komoly erőforrásokat tud spórolni, koncentráltabb üzenetet tud megfogalmazni és karakteresebb politikát tud űzni, azonban jelenleg az látszik, hogy komoly, 1 milliós lemaradásban van hatpárti koalíció a Fidesz-KDNP-hez képest, amit nem biztos, hogy az otthonmaradókból össze lehet szedni.

Új (át)törésvonal a Fideszhez

Az egyik legérdekesebb kérdés, hogy az ellenzék hogyan tud viszonyulni a Fideszhez a negyedik kétharmad után. Az első opció a törésvonalak újragondolása. A politikai törésvonal olyan társadalmi szintű kérdéseket takar, amelyek 1, fontosak a társadalom nagyobb részének; 2, kettéosztják a társadalmat; és 3, politikai pártok épülnek rájuk, akik képviselik egyik, illetve másik oldalát a kérdésnek. A törésvonalakkal a pártok és szavazóik meg tudják egymástól különböztetni magukat, elhatárolhatják a saját céljaikat és identitást is képez az emberekben, ha tudják, hogy miért is támogatnak egy adott pártot.

Jelenleg több olyan téma van, amely felosztja a politikai palettát. A teljesség igénye nélkül az alábbiakra érdemes gondolni leginkább: Gyurcsány Ferenc személye a politikában, a 2012-es Alaptörvényhez – tágabb értelemben az Orbán-rezsimhez – való viszonyulás, a Kádár-rendszerhez és annak utódpárjaihoz való viszony, a nyugati szövetségi rendszerbe való betagozódásunk, a vallásosság kérdése, illetve a város-vidék felosztás. Ezek vagy erősítik egymást – például aki vallásos az inkább vidéken él és a Fideszre szavaz – míg mások kiolthatják egymást – a Mi Hazánk és a hatpárti ellenzék is hasonlóan viszonyul a 2012-es Alaptörvényhez, azonban a 2006-os események megítélése és Gyurcsány Ferenc személye keresztezi ezt, így Toroczkaiék sem az egyesül ellenzék, sem a Fidesz fele nem tudnak mozogni jelen állás szerint.

 A választások után két korábbi törésvonal kérdőjeleződött meg: az Unióhoz való viszonyban való szembenállás, illetve Orbán Viktorhoz való viszony. Előbbit leginkább Ungár Péter fémjelezi, aki több interjújában is kifejti, hogy az Unió és a NATO – bár stratégiai fontosságú partnereink – egyes irányait nem szabad kötelező érvényűen elfogadni, kritikával kell élni velük szemben. Ez a retorika összecseng Orbán Viktoréval, aki hasonlóan fogalmaz az EU-val kapcsolatban. Ungár úgy gondolja, hogy egy nemzeti érdekek szembe mennek az Uniós érdekekkel, és ilyenkor az előbbi élvez elsőbbséget.

A váltás az öndefiníciót is átalakítja, hisz magunk meghatározása is benne van egy-egy törésvonalban, és az ellenoldal is elmosódik, ha felülírunk egyet. Ungár lépése abból a szempontból azonban nem önellentmondás, hogy az LMP-nek volt egy globalizáció – akár EU – kritikus éle, amely az összefogással együtt halványult el, szintén öndefiníciós újragondolás miatt, hisz ezzel tudtak megérkezni a hatpárti összefogásba.

A másik ilyen váltás Márki-Zay Péter nevéhez fűződik. A volt miniszterelnök-jelölt a választások előtt is próbált már szakpolitikai alapokon közeledni Orbán Viktorhoz, azonban a vereség után két cselekedete is arra utalt, hogy az egész rendszerhez való viszonyát akarja újragondolni. Egyrészt egy interjújában kifejtette, hogy a választásokon nem lehetséges megverni Orbán Viktort, éppen ezért őt kell meggyőzni a saját igazáról, hogy elérje a politikai célját. Tehát a választók helyett a hatalom tulajdonosát kell meggyőzni ahhoz, hogy sikert érjen el a politikus. Ezzel pedig másik irányba viszi a politikát, hisz eddig az ellenzék teljesen elzárkózott a rendszerrel való konstruktív együttműködéstől.

A felvetés nagy visszhangot is váltott ki az együttműködésből, azonban nem csak beszéd maradt. Pár héttel a választás után Lázár János és Márki-Zay Péter tárgyalásokat folytatott a közös munka lehetőségéről, amelynek a végén egy jó hangulatú közös satjótájékoztatót is tartottak. Bár MZP több másmilyen irányú interjút is adott, illetve a sajtótájékoztató is inkább semmitmondó volt, mindenképp gesztusértékű volt mindkét megnyilvánulás.

Mindkét törésvonal-újragondolás azt próbálta elérni, hogy újrajzolja a Fidesz és az Ellenzék közti határvonalakat, hogy több szavazó jusson nekik. A törésvonalak megváltoztatása azonban nem csak a politikusokon múlik. Ahogy azt korábban is kifejtettem már, a valóságot csak bizonyos pontig lehet nyújtani és alakítani. Így Márki-Zay azon taktikája sem jött be, hogy a kereszténységgel áthidalja a vallásosság törésvonalát: bár sokszor fejtette ki saját viszonyát Istenhez, az – alapvetően fideszes – vallásos szavazókat ez nem hatotta meg, nem lettek tömegesen Márki-Zay szavazók.

Demokratikus rendszerváltás választási autokráciában

Az utolsó pont, amely az ellenzék elemi újragondolásában megesik, az a rendszer definíciója. Ez a pont picit vegyíti az előbbieket: benne van, hogy milyen világot látnak maguk körül, hogyan definiálják magukat, illetve a viszonyuk az ellenfélhez, illetve azt is, hogy ehhez kiket kell megszólítani – már ha kell.

A politikusoknak is folyamatosan gondot okoz az Orbán-rezsim definiálása. Nem szükséges nekik a politikatudomány fogalmait pontosan használni, azonban szükséges, hogy olyan jelzővel lássák el, amit ismernek az emberek, és maguk is koherensen tudnak viszonyulni. Ez az elnevezés jelenleg egyáltalán nem tisztázott: egyesek demokráciának mondják – azon belül is jelző nélküli vagy illiberális –, mások választási autokráciának, hibrid rezsimnek vagy egyenesen diktatúrának nevezik. A színes kifejezések viszont magával vonzzák a kérdést, hogy lehet-e választást nyerni.

Az látszik, hogy a politikusok maguk sem tudnak mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Pedig elemi fontosságú, hogy meg tudják mondani, hogy milyen rendszerben élünk, hisz a rá adott politikai válasz is ebből kell, hogy következzen: egy diktatúrát nem lehet választásokon legyőzni, azonban egy demokráciánál nem lehet arra hivatkozni, hogy a Fidesz csak a túlzott hatalmi visszaélések miatt győzött. A kavarodás látszik a parlamenti munka körül kialakult vitából is, ahol egyesek később akarták letenni az esküt, mások egyből, megint mások csak az esküt tették le, de bizottsági tisztségeket nem vállaltak, és a sor a végtelenségig folytatható. Viszont mindegyikük elindult a választáson, ezzel pedig legitimálta a rendszert, sőt, 2018-cal ellentétben – vélhetően a nagyarányú győzelem miatt – az eredményeket sem támadták meg.

A fenti kérdések mindegyike olyan alapvetés, amely nélkül egy politikai csoport nem tud elindulni, így ezeket a kérdéseket mindenképpen fel kell tenniük maguknak és minél gyorsabban megválaszolni, ahhoz, hogy más – stratégai vagy taktikai – problémákkal tudjanak foglalkozni. Egy rendszerszintű változtatás elemien változtatja meg az aktorok politikáját, így, ha ilyen reformokra kerül sor, akkor radikális változásokra számíthatunk az ellenzéki összefogástól.

 

X X X 

A cikksorozatból talán az tűnik ki leginkább, hogy milyen komplex a politika világa: egy esemény – mint a vesztett választás – rengeteg olyan kérdést vet fel, ami nem csak magában nehéz egy politikai szereplőnek, de egymással is összefüggenek: ha minden felelősséget taktikai és személyi problémákra vezet vissza, akkor nem nyúlhat a stratégiához, azonban egy rendszerszintű változtatás lehet hogy a stratégiát és a taktikát is befolyásolja anélkül, hogy azzal külön foglalkozott volna a politikai gondolkodó. Lehet becsmérelni a politikusokat, azonban látni kell a mögöttes munkát, amit el kell végezni egy-egy cselekedett előtt. A sorozat remélem rávilágított ennek komplexitására, vagy csak egy fokkal kevésbé lesz mindenki kritikus a választott képviselőkhöz – még ha sokszor meg is érdemlik.