Márki-Zay Péter felszabadító populizmusa - 2021.11.04.


Kép forrása: MTI

A második forduló alatt többen Trumphoz hasonlították, majd többen populistázták Márki-Zay Pétert hol negatív, hol semleges leíró stílusban. Az, hogy a trumpos hasonlat mennyire nem állja meg a helyét egy külön cikket érdemelne, de ami sokkal érdekesebb, hogy mi a helyzet a friss miniszterelnök-jelölt populizmusával?

Ahhoz, hogy megtudjuk vizsgálni Márki-Zay Péter (továbbiakban MZP) populizmusát, először magát a populizmus mibenlétét kell tisztáznunk. A politika mindennapi harcaiban állandó jelleggel használják üres lózungként, gyakran keverik a demagógiával és még gyakrabban használják negatív jelzőként. Pedig a dolog nem ilyen egyszerű.

A populizmus megfoghatatlanságát jól jelzi, hogy nincs egységesen elfogadott definíciója. A legelterjedtebb fogalom Cas Muddéhoz, a populizmus egyik legismertebb kutatójához, illetve Cristóbal Rovira Kaltwasserhez köthető, ami így szól (szerintem részben hibásan):

Egy olyan ideológia, amely a társadalmat két, végső soron homogén és antagonisztikus csoportra választja szét, az ‘a tiszta népre’ és a ‘a korrupt elitre’, és amely azt állítja, hogy a politikának az emberek általános akaratának kifejezéséről kellene szólnia”.

Mudde a Michael Freeden által megalkotott koncepcióként, azaz „vékony” ideológiaként (thin-centred ideology) írja le a populizmust. Azzal, hogy a populizmus vékony ideológiának számít-e, maga a koncepció megalkotója szállt vitába a Brexit után született populizmusról szóló írásában. Szerinte a populizmus különbözik az olyan általa vékonynak definiált ideológiáktól, mint a feminizmus vagy a nacionalizmus. A vékony ideológiák potenciálisan teljes ideológiákká válhatnak, ha más ideológiák létező elemeit beépítik, de ahhoz kell, hogy legyen valami a középpontjukban. Freeden mentén pont ezért nem gondolom, hogy a populizmus megfelel akár vékony, akár teljes ideológiának.

Először is nincs olyan, hogy populista gazdaság, szociál vagy oktatáspolitika. A zöldpolitikába be lehetett építeni olyan politikai elemeket, amellyel meg tudják magukat különböztetni a nem-zöld pártoktól. A probléma a populizmussal ezzel szemben az, hogy az központi állítása szerint, ‘a nép’ szemben áll ‘az elittel’. A populizmusnak ezen kívül nincsen semmilyen szakpolitikai képe vagy víziója.

Bár ‘a népet’ problematikus egységként kezelni és ‘a nép’ nevében kijelentéseket tenni, de attól, hogy egy politikai szervezet – legyen az párt vagy mozgalom - kihívja programjában a fennálló elitet, a status quot, attól még nem feltétlenül beszélhetünk populizmusról. A fennálló elit ténylegesen működhet rosszul, korrumpálódhat, és el is veszítheti kormányzás közben a legitimitását. Ha egy politikai mozgalom vagy párt rámutat strukturális problémákra és tematizálja azokat, az egyáltalán nem számít önmagában populizmusnak.

Na de, akkor mi a populizmus?

Úgy gondolom, hogy a Chantal Mouffe által idézett Ernesto Laclau áll legközelebb a populizmus mibenlétének megfogalmazásához. Laclau a populizmust „a társadalmat két táborra osztó politikai határ felépítésének diszkurzív stratégiájaként” határozza meg, amely a ’hatalmon lévők’ elleni ’underdogok’ mozgósítására szólít fel. Mouffe szerint ez se nem ideológia, se nem politikai rezsim, hanem ez a politika egy módja, amely különböző ideológiai formákat képes felvenni idő és hely szerint, továbbá kompatibilis különféle intézményi-keretekkel. Szerinte akkor történik meg a „populista pillanat”, amikor a fennálló uralkodó hegemónia destabilizálódik a politikai vagy társadalmi-gazdasági átalakulások nyomására. Úgy vélem, hogy a populizmus egy polarizáló, leegyszerűsített kommunikációs stratégia és attitűd, ami bármely ideológiai irányzatnál megjelenhet.

A nép

Ahhoz, hogy a populizmust jobban megismerjük, kulcsfontosságú megérteni mit jelent a ’nép’ és ’elit’ szembenállásából a ’nép’. Paul Taggart a Populism című könyvében ‘a nép’ kifejezés helyett egy alternatív kifejezést javasol, ‘a hátország’-ot. ‘A hátország’ „egy hely a populista képzeletben, ahol egy erényes és egységes populáció lakik”. ‘A hátország’ koncepciója segít annak a kihangsúlyozásában, hogy ‘a nép’, amiről a populisták beszélnek, nem valós, és valójában egy mtikus és konstruált részhalmaza az egész populációnak. A populisták által emlegetett ‘nép’ egy elképzelt közösség, akárcsak a nemzet a nacionalistáknál. Az, hogy mi ‘a nép’, továbbra is a populisták határozzák meg.

Ami lényeges, hogy az ’a nép’ kifejezés jelentése kontextustól változik. A populizmus ‘emberekre’ való utalásának egyik kiegészítő célkitűzése egy homogén és differenciálatlan közösség létrehozása, amely szándékosan zárja ki ‘a többieket’, azaz azokat, akik nem tartoznak ehhez a közösséghez. A populizmus egyszerűen tagadja a különböző társadalmi csoportok komplexitását.

Akkor Márki-Zay Péter populizmusa ebben hol helyezkedik el?

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi is a probléma azzal, hogy egy politikus/párt/mozgalom ténylegesen felépít egy olyan bázist, ahol emberek szervesen együtt tudnak működni, aktivizálják magukat a politikában, beszállnak a politikába, és még nyernek is? Nem pont erről szól a demokrácia, hogy akár egy esélytelennek hitt kisvárosi polgármester is érdemelhet győzelmet? A populizmus kettősségét pont az adja, hogy padlógázzal nyomva nagyon polarizáló hatása van, azonban elemeit használva (vagyis a populizmust használva) demokrácia-korrektor hatással bírhat.

Márki-Zay Péter nagyon jól ráérzett egy szavazói réteg általános hangulatára: "ezek" mind korruptak, mi ki vagyunk zárva a demokratikus folyamatokból, igazából mondhatunk bármit, semmi nem fog történni, így menjen a fenébe mindenki. Majd jött MZP a halvány populizmusával, és olyan embereket vont be a demokratikus folyamatainkba, akik egyébként nem vettek volna részt benne.

A friss miniszterelnök-jelölt használta a populista kommunikációt (pl. egyedüli anti-establishment és outsider jelöltként pozicionálva magát, szemben az elmúlt 30 év romlottságával; „tiszták” vs. „tisztátalanok” polarizáló felosztás; pártellenességre rájátszva, úgy, hogy kezdetekben pártok jelöltje szeretett volna lenni), amiben voltak határátlépések is (Dobrevet támogató Párbeszédes politikusok hazaárulással vádolása), de MZP populizmusa mégis inkább felszabadító hatással volt.

Outsider pártok és politikusok általában válságban tűnnek fel. Egy demokratikus válságot pedig nem lehet alacsony energiaszinten felszámolni, hiszen az emberek ilyenkor dühösek. Joggal. MZP ezt az általános elitellenes dühöt csatornázta be nagy sikerrel, de integratív kampánnyal, ugyanis, bár vannak megkérdőjelezhető kijelentései etnikai és szexuális kisebbségekkel kapcsolatban, ezek nem tudatosan bántóak (lásd a Jobbik cigánybűnözésezése), inkább a nem odafigyelés vagy a konokság szüli. Ez azonban fontos, ugyanis a nyugat-európai populistának nevezett újjobboldali pártok nem szoktak nyíltan befogadóak lenni. Tehát MZP használt populista kommunikációs elemeket, de a radikális bevándorlásellenességet hátra hagyta.

Érdekes módon, ha megfigyeljük ezeket az előbb említett újjobboldali pártokat, lehámozva a kommunikációs mázat és a radikális bevándorlásellenességet, semmiféle újdonság nem fedezhető fel. Nigel Farage, az AfD vagy Geert Wildersék politikai programjait vizsgálva szélsőségesen piacpárti, a szabadpiacos laissez-faire kapitalizmust pártoló programok rajzolódnak ki, bevándorlásellenességgel megfűszerezve. Tehát az a tendencia létezik, hogy technokrata elképzelések összefonódnak populista stratégiákkal. Ez is mutatja, hogy maga a populizmus mennyire nem értelmezhető önálló ideológiaként. MZP frissességét és lendületességét is maga a stílus adja, nem az ideológiája, ugyanis ő maga sem tartotta titokban soha, hogy piacpárti konzervatív.

A technokrata elképzelésekben annyira nincs az égvilágon semmiféle újdonság, hogy Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász  a New York Times állandó szerzője egy egész könyvet is írt ezekről az elsősorban piacpárti gondolatokról, és egyszerűen csak „zombie ideas”-nak hívta őket. Ezek „olyan dolgok, a politikai szférában, amelyekben az emberek hisznek, és amelyek bizonyíthatóan hamisak. Újra és újra bizonyítékokkal lett bebizonyítva, hogy tévesek. És mégis, kint maradnak, kóborolnak, megeszik az ember agyát”. Krugman olyan kliséket hoz fel példaként, mint például "úgy kell kormányozni, mintha egy vállalatot vezetnénk", vagy "az emberek nem fognak dolgozni, ha túl jó a munkanélküli segély".

Szóval milyen MZP populizmusa? Tankönyvi Geert Wilders-féle? Nem. Halvány populizmus ez, használva annak kommunikációs elemeit, de nem szakította ketté vele az országot és az ellenzéket, a demokráciát pedig mindez erősítette. Polarizált, keményen becsatornázta az elit és pártellenes attitűdöket, több sértő megjegyzés fűződik hozzá. MZP "tiszták" vs. "tisztátalanok" felosztása példázza legjobban populizmusát, amiben a "tisztátalanok" azok, akik nem vele vannak, a "tiszták" pedig azok, akik vele tartanak. Ebbe a "tiszták koalíciójába" akár még az MSZP is belefér, akik az utóbbi 30 év politikai elitjének részei, és amivel szemben meghatározza magát.

Ugyanakkor új embereket vont be a demokratikus folyamatokba, felkavarta az állóvizet, tömegeket kezdett el újra érdekelni a politika, a politikai elit pedig teljesen megérdemelten kapott egy pofont. Mindezt populizmuson keresztül érte el, de hol itt a probléma?

 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tisztul a kép. Mi a helyzet fél évvel a 2024-es választások előtt?

Tényleg 13%-on áll Magyar Péter?

A megújuló energiaforrások potenciálja Magyarországon