Rekulturalizmus: Harc egy nemzet kultúrájáért…. A miért? - 2021.01.16.

Harc egy nemzet kultúrájáért…. A miért?

Az elmúlt években a kultúrharc fogalma beivódott a köztudatba. Azonban a jelenlegi cikkben ezt teljesen nem tudjuk körbejárni – de egy másik cikkünk kizárólag erről fog szólni –, viszont egy minimális fogalmat azért meg kell határoznunk. Ez alapján a kultúrharc minden politikai, értelmiségi és kulturális szereplő valamilyen szinten szerepet vállal benne, a tét pedig nem kisebb, minthogy a nemzeti kultúrát megmentsék. Arról viszont már kevésbé eszik szó, hogy mi is ez a „nemzeti kultúra” miért kell megmenteni, kitől és hogyan. 

Az Auróra Közösségi Ház, a Bánkitó Fesztivál és az AZVLM kreatív kollektíva közös kezdeményezése a rekulturalizmus, melynek célja, hogy platformot és közösséget hozzon létre, mely a független és társadalmilag elkötelezett művészetekkel foglalkozik, tárgyalja és értelmezi azokat a rendszerszintű folyamatokat, amik a kulturális közeg életét és a társadalomban betöltött szerepét befolyásolják. 

A program minket is megihletett, ezért indítottuk útjára cikksorozatunkat, amely a rekulturalizmus inspirációjára szeretné bemutatni közérthető formában a jelenség legfontosabb karakterjegyeit, vonásait. Elsőként nézzük a Nemzeti kultúra mögé.

Nemzeti + Kultúra = Nemzeti kultúra?

Ahhoz, hogy tudjuk mit akarunk megvédeni, érdemes tudni, hogy miről van szó, és mekkora súlya van a szavaknak. Éppen ezért nézzük meg, mit is takar a „nemzeti kultúra” külön-külön és egyben.

Talán egyszerű a kultúrával kezdeni: bár hivatalos definíciója nincs, az embereknek szinte ugyanaz az elképzelése a szó jelentéséről. Ha le akarjuk egyszerűsíteni, azt mondhatjuk, hogy a kultúrán mindazon művészeti, esztétikai, tudományos, irodalmi, népi szokásokat, hagyományokat és produktumokat értjük, amit az ember teremtett. 

Érdemes itt két dolgot megjegyezni: egyrészt a kultúra szűkebb értelmezése elterjedtebb a közbeszédben, amely szerint a „magaskultúrát” szeretik előtérbe helyezni az emberek, vagyis azokat a produktumokat, amely a „helyes” értéket közvetíti a saját értékrendjük szerint, ergo a szó magában foglalja a normativitást. Egyszerűbben fogalmazva: az emberek ítélkeznek és csak a szerintük jó dolgokat nevezik kultúrának, míg ami szerintük nem képvisel minőséget, azt a kultúrán kívülinek, „barbárságnak” tekintik. Ehhez kapcsolódik a másik kiegészítés, mégpedig, hogy egy adott kultúra mindig egy adott közösséghez kötődik. Ez a közösség bármekkora lehet és sokféleképp elválhat egymástól térben és időben: a pubokban szerveződő punk szubkultúra, az alföldi parasztkultúra, a német nemzeti kultúra, ami magában foglalja az egész nemzet által termelt szellemi javakat, az európai, amely már egy egész kontinens szellemi közösségét jelenti, vagy akár világkultúráról is beszélhetünk. 

Ebből a két kis kiegészítésből következik, hogy térben és időben sosincs egységes világkultúra, hiszen mindenki mást tart a kultúra részének. Jókai Mór a XIX. században még sokan nem tekintették a magaskultúra részének, hiszen korában a művei inkább ponyvának számítottak. Jókai megítélése azonban a XX. században változott: ekkor ugyanis az irodalmi elit kedvencévé vált, ami miatt ma már a magyar kultúra ikonikus részének számít. Ugyanígy az európai kultúra számára a rovarevés, mint ázsiai kulturális szokás teljesen idegen - bár talán most jön majd a változás ebben is.

A kultúra vizsgálata után térjünk át a másik fogalmunkra, a nemzetire. A nemzet egy tudományosan jobban körülírható kifejezés: olyan emberek közösségéről beszélünk, amely gazdaságilag, politikailag, etnikailag, földrajzilag, nyelvileg illetve kulturálisan egy egységhez tartoznak. Természetesen ezek nem kizárólagos tételek, és nem is abszolút értelműek: így az is a nemzet tagja lehet, aki nem az adott országban él – ilyenek például a határon túli magyarok –, aki etnikailag eltérő – a betelepülő, honosított emberek –, illetve gazdaságilag sem kell teljes mértékben egy egységet képviselniük, amibe az EU-s gazdasági folyamatok miatt bele sem merek menni, se abba, hogy ki hol és miért adózik és hol költi el a pénzét.

A fentiekből könnyen összerakhatjuk, hogy mit is jelent a nemzeti kultúra kifejezés: a nemzet, mint közösség karakterisztikájához hozzátartozó kultúra, amely az adott nemzet által lefektetett értékek és konszenzus alapján, amit egy adott időhöz és térhez van kötve. A definíciókból következik – vagyis következne-, hogy a kultúra – reagálva az adott kultúrát ért behatásokra – folyamatosan változik, dinamikusan fejlődik. Azonban a valóság ennél összetettebb.

Hagyjuk megmérgezni külföldi hatásokkal vagy zárjuk el mélyen?

A nemzeti kultúra kérdésköre, – csakúgy, mint minden más identitásbeli kérdés – szembekerült a centralizáció és a konzerváció kérdésével. A két aspektus elválasztható egymástól, azonban együtt rendszerbe foglalva tudjuk megérteni a két oldal nézőpontját.

A 2010-es kétharmados győzelem a centrális erőtér logikájából következően (ennek kitárgyalása doktori disszertációk témája, így én sem fejteném itt ki a Fidesz a nemzeti kultúrát) mint nemzeti kohéziós alapot is a központi kormányzás alá akarta vonni. Érdemes kiemelni újra, hogy ebben az értelemben a cél nem az volt, hogy minden kulturális termék központi irányítás alá kerüljön, hanem a „magaskultúrát”, pontosabban mondva a társadalom karakterisztikáját meghatározó, (elvileg) konszenzuson alapuló kultúrát szerette volna saját logikája szerint alakítani. Így a nemzeti kifejezés sem az egész nemzetre volt igaz, sokkal inkább a 1998 óta konzekvensen használt nemzet fogalmát láthatjuk itt, amit a Fidesz a polgári Magyarország mellett felfejlesztett ki, mint önmeghatározást. Ezáltal kialakult mára az a jelenség, hogy bármi, amiben benne van a nemzeti szó, az automatikusan a Fideszhez és a Fidesz-táborhoz van kötve az emberek fejében.

A cél egyértelműen a kultúra irányítása, illetve annak szelektálása, hogy mi kerülhet be a „magaskultúrába” és mi az, ami ezt nem érdemli meg. Mindezt azért, hogy a nemzeti kultúrának a képe egységes legyen, illetve a külső hatások ne torzítsák azt el. A Fidesz alapvetése szerint ugyanis a nemzet egységét a közös (keresztény-magyar) kultúra tudja megtartani, és a narratívájuk szerint „láthatjuk” a nyugati országokban, hogy védekezés nélkül a kultúra hígulni kezd, a külső hatások nyomására elveszti integritását…vagyis jönnek a migránsok és csak kebabot lehet majd enni.

A védekezés érdekében volt itt már Kerényi-féle hadakozás, M5-ön futó vitasorozat, ami a melegeket akarja átnevelni, magyarságot kutató Total War Rome dokumentumfilm, amelyben arról énekel Tóth Gabi, hogy a 900-as években már egy volt az Isten… sőt már külön tanácsa is van az ügynek. Mindezeknek pedig az egyetlen célja a konzerválás: minden abban a mederben és ütemben haladjon itthon, amilyenben a központi vezetés akarja. Éppen ezért van, hogy a hangzatos projektek és tanácsok mögött a magyar kultúrát elemien befolyásoló milliárdok vannak (de ezekről majd egy másik írásban).

Persze a nemzeti kultúra túl laza megfogása is érdekes jelenségeket hozhat magával. Hogy csak egyet említsek, a németek a 2013-as Velencei Biennálé (a képzőművészet BAFTA-ja kb.) alkalmával már kifejtették, hogy igazából a nemzeti pavilon idejétmúlt, és ők nem is erőltették a nemzeti kultúra bemutatását, inkább nemzetközi kiállítást szerveztek a pavilonjukban kínai, indiai és francia művészi vezetőkkel.

Az említett példa mellett sok más hasonló eset is történt, és ezek ugyan nem szokványosak, de látszik,  hogy az egyre nemzetköziesedő világunkban vannak olyan közösségek, akik már a nemzeti kultúráról is egészen máshogy gondolkodnak, mint például 30 éve a standard volt.

Van-e értelme megvédeni bármit is az utókor számára?

A felgyorsult, globalista világunkban, ahol a fiatalok YouTube-sztárokat nézik az esti híradó helyett, és ahol AK26-lemez van a karácsonyfa alatt színházbérlet helyett, ott jogosan merül fel a kérdés, hogy van-e bármi értelme ilyen háborúkat vívni, hiszen a közízlés úgyis menthetetlenül halad a maga irányába.

Itt lesz érdekes az elején taglalt „magaskultúra” szerepe, ugyanis azt mindenki belátja, hogy a nemzeti kultúrát, mint a nemzetben termelődő „elméleti javakat” nem lehet kordában tartani, ahogyan azt sem, hogy ki mit fogyaszt. Azonban azt már igen, hogy mi maradhat meg az utókor számára ebből. 

Gondoljunk bele, hogy gyerekkorunkban hallgatott megannyi „sláger” közül melyik az, amelyikre még emlékszünk, és mik tűntek el a süllyesztő mélyén (léteznek weboldalak, ahol az egyes évek TOP 100 legnépszerűbb dalait gyűjtötték össze, lehet ellenőrizni a tudásunkat, mennyire emlékszünk még). Azonban, ha pénzzel és hatalommal támogatja az állam a számára kedves műveket és lehetőségeket, akkor csak az marad fenn, és válik a nemzeti kultúra „örökös” részévé, amit mi szeretnénk.

Fontos azonban, hogy a nemzeti kultúra, – ahogyan az alapjában vett sima kultúra –, nem egy kőbevésett, megmásíthatatlan kódex, amelyhez ha hozzáírunk, az már nem változhat vagy nem változtathatják meg a későbbiekben: elég csak szegény Jókait nézni, akit lassan megint ki akarnak venni a legnagyobbak listájáról. Akármelyik irányba is akarjuk erőszakosan módosítani a rendszert, a történelemben sosincsenek állandók, csak a változás maga. Így meglehet, hogy sem Wass Albert, sem Esterházy Péter neve nem marad meg az utókor számára, függetlenül attól, hogy mennyit tettek a magyar nemzeti kultúráért.

Éppen ezért a nemzeti kultúrát nem szabad túlzottan konzerválni és túlzottan elengedni sem. A Fidesz politikája jelenleg próbál minél inkább ragaszkodni az általa vélt magaskultúrához, és annak görcsös megtartásához. A baj nem is feltétlen itt van, hisz fontos, hogy próbáljuk meg fenntartani mindazt, ami szerintünk értékes. Azonban ezt nem szabad az új értékelésének és esetleges befogadásának kárára tenni: egy nemzet kultúrája csak úgy tud fejlődni, ha szemlélődik a külvilágban, megismeri mások szokásait, és adott esetben egyes elemeket eltanul tőle. A történelem számtalan példája bizonyítja, hogy az adaptációra képtelen nemzetek nem maradnak fent, ahogyan azt is, hogy a görcsösen konzerváló rezsimek sem életképesek. Így vagy úgy, de a kultúra természetes folyása utat tör magának téren, időn és hatalmon keresztül.

Nagy Zsolt