Minden út a szabályozás felé vezet? - 2021.02.05.
Minden út a szabályozás felé vezet?
Az Egyesült Államok egykori elnökének, Donald Trumpnak a közösségi média fiókjait végleg felfüggesztették. Szinte minden médium megírta ezt az eseményt, és fűzött is hozzá valamilyen kommentárt, azonban ezek szinte kizárólag csak a helyes – nem helyes tengelyen vizsgálták az esetet. Ebből az olvasó számára legfeljebb az derül ki, hogy a különböző lapok, milyen meggyőződéssel, milyen világlátással – ha tetszik – milyen szemüvegen keresztül szemlélik a világot, de igazi érvelést e meggyőződések mögött nem igazán lehet találni.
Ez a problémakör azonban ennél sokkal többet érdemel. Például igazán komoly kérdésként merülhet fel az, hogy a közösségi média felületeket üzemeltető vállalatok (akikre a könnyebbség kedvéért csak cégekként fogok hivatkozni), milyen státuszban vannak, milyen alapon moderálnak, hogyan és miért korlátozzák bárki megszólalásait, és mindezekkel hogyan lehetnek képesek akár befolyásolni a nemzetállami demokráciák működését is. Az alábbiakban ezt a problémakört fogom szétszálazni. Ugyanakkor mindezt úgy fogom megtenni, hogy a Trump-incidenst csak „egy ügyként” fogom kezelni, és magát az absztrakt kérdést állítom a középpontba. Fontos megjegyezni, hogy nem kívánom értékelni a különböző médiumok véleményeit, vagy magát a Trump-ügyet, azokat legfeljebb mint szemléltető eszköz használom fel.
Két különböző válasz ugyanarra a problémára
A cégek befolyásáról, valamint a közéletben játszott szerepükről szóló diskurzusoknak többféle megközelítése is lehetséges. Az alábbiakban ezek közül fogok bemutatni egy politikai, valamint egy jogi fókuszú érvelést. A jogi típusú érvelések alapvetően a szabályozási és szabályozáselméleti problémák köré szerveződnek, míg a politikai típusúak az elvekre, ideológiákra, eszmékre, döntésekre (ideértve az alapvető jogi–filozófiai kategóriákat is, pl. szabadság, igazságosság etc.) való hivatkozásra és kérdésfeltevésre épülnek.
Egy példa a politikai érvelésre
Nézzünk egy példát: Varga Judit Magyarország igazságügyminisztere szerint a legnagyobb probléma, hogy mindenki ki van szolgáltatva ezeknek a cégeknek, mivel egy átlagfelhasználó és egy demokratikus úton megválasztott politikust is könnyen el lehet hallgattatni.
Vizsgáljuk meg ezt a kérdést politikai szempontból és fogalmazzunk meg egy állítást. Ezek a cégek akkora hatalommal rendelkeznek, hogy már nemcsak az egyéneket, de még egy szuverén állam egyik képviselőjét is képesek elnémítani. Vagyis akkor e vállalatok felülírják az adott ország szuverenitását, hiszen nem engedik, hogy képviselőjük megszólaljon, annak ellenére, hogy a szólás szabadsága mindenkit megillet, sőt, egy politikusnak sokkal többet is enged, mint egy átlagos állampolgárnak. Akkor most hogy is van ez? Mégiscsak korlátozható az állam egyébként korlátozhatatlannak hitt szuverenitása, vagy inkább ez egy kísérlet, amely azt korlátozni igyekszik. A szuverenitás-dogmájának újabb megdöntési kísérlete lenne e cégek tevékenysége?
Nyilvánvaló, hogy a szuverenitás, eszméje számos ponton megingott már. Ez köszönhető mind a globalizációnak, mind a különböző nemzetközi szervezetek létrejöttének (pl. WTO, ENSZ, Világbank), amelyek valamilyen módon mégiscsak befolyást gyakorolnak az országok belső ügyeire. Ugyanakkor mivel a nemzetközi szervezetek általánosan elfogadottak, mondhatni nem határozottan megkérdőjelezettek, ezért szükség van arra, hogy a szuverenista politikai formációk egy új érvelési alapot, új ellenséget találjanak maguknak. Kézenfekvő tehát, hogy a politikai aktorok ezeket a cégeket nézik ki maguknak, és igyekeznek a szuverenitás korlátozóiként beállítani őket.
Hozzá kell tenni, hogy a szuverenitás korlátozása valóban kimutatható lehet akár Trump letiltása kapcsán is, ehhez azonban kicsit jobban el kell mélyednünk a szuverenitás témájában. Egy állam szuverenitása (egyszerűsítve) – nem téve különbséget a jogi és politikai értelemben vett szuverenitás között – azt jelenti, hogy az állam a saját területén arról dönt, amiről akar és senki nem korlátozhatja ebben, maga felett más hatalmat nem ismer el, vagyis döntési hatalma teljes és kizárólagos.
A szuverenitásról alkotott gondolatok nem újkeletűek, hiszen az embereket régóta foglalkoztatja az állam létrejöttének és hatalmának koncepciója. Abban mai napig nincs egyetértés, hogy a szuverenitás forrása mi – a nép vagy a király? –, azonban ami jelen témánk kapcsán érdekes, hogy korlátozható-e a szuverén? És ha igen, akkor miként és ki által?
Korlátozza-e a közösségi média az állami szuverenitást?
Szerzők egy csoportja arra jut, hogy az állami szuverenitást csak egy másik szuverén, vagyis egy másik állam képes korlátozni – például háború esetén. Ugyanakkor e szerzők szerint az államok fölött semmi nem állhat, ami nagyobb hatalommal rendelkezik, és a belső korlátozásokat teljesen elképzelhetetlennek tartják. Egy másik elképzelés szerint az állam szuverenitását belülről az emberi jogok korlátozzák. Sőt, egyesek azt is állítják, hogy az emberi jogok megsértése külső szankciót is magával vonhat (egyébként ez a gyakorlatban több-kevesebb sikerrel működik is az ENSZ révén). És végső soron vannak olyanok is, akik a szuverenitást egy elhalóban lévő fogalomnak tekintik éppen azért, mert egy állam szuverenitásának egyes darabjait (hatásköreit) átadja más szervezeteknek, például az Európai Uniónak. Ez utóbbi nézőpont szerint a szuverenitás szépen lassan használhatatlan fogalommá válik, mivel teljesen feloldódik a különböző feladatok a különböző szervezetek között.
Most, hogy az olvasót belekormányoztam egy igen-igen szerteágazó vitába, szeretném keretbe helyezni az leírtakat. Van tehát egy eléggé jól körülírt folyamat, a globalizáció, ami nem tűnik megállíthatónak vagy korlátozhatónak, de mint mindennek, ennek is léteznek kritikusai, akik nem helyeslik, hogy az emberek élete pillanatok alatt megváltozik és folyamatosan új igazodási pontokat kell keresniük, megszűnnek a megbízható társadalmi felépítmények, amelyek felelősek voltak a szocializációért, a társadalomba történő integrációért.
E problémát a politika is felismerte, és különböző ideológiákkal vegyítve igyekezett egy választ konstruálni, amely mind elméleti, mind gyakorlati síkon hordoz egy üzenetet és egy hosszútávú víziót. Talán a legerősebb (és leghatékonyabb) ilyen globalizációellenes vízió a szuverenitás-pártiság vagy az új szuverenizmus lett. Ez a középpont képes volt egy újszerű rendezési elvet biztosítani a hitelválság utáni politikának, és 2008 óta alapvetően ez határozza meg a nyugati típusú demokráciák világát az USA-tól az EU-ig.
Most visszakanyarodnék a korábban idézett Varga Judit-féle meglátásokra, amelyek a sokat emlegetett cégektől féltik a véleménynyilvánításhoz való jogot. Azon felül, hogy ez egy klasszikus liberális érv, még az is igen érdekes, hogy valóban egy létező és a jövőben sok gondot jelentő jelenségre tapint rá. Az alapvető politikai jogokat (mint pl. a véleményszabadság) egy jogállamban csak az állam (a szuverén) korlátozhatja de azt is csak úgy, hogy szigorú szabályoknak (pl. szükségességi-arányossági teszt) felel meg közben. Azonban ha valakinek e jogát nem a szuverén – azaz az állam – korlátozza, hanem egy gazdasági szereplő, akkor az egyén ezen alapjogát sértik.
A cég tehát – mondhatni – lecsíp egy darabot az állam szuverenitásából azáltal, hogy az egyént alapvető jogaiban korlátozza. Ez nemcsak azért problémás, mert az állam hatalma egyszerűen gyengül, hanem azért is, mert az egyénnek ekkor már kétféle mércének kell megfelelnie. A közösségi oldalakat mostanra már a nyilvánosság tereként használják az emberek, és az ott megjelent véleményeiknek súlya van, sőt, lehet következménye a való életben is. Ugyanakkor az, hogy melyik véleményt törli az adott platform vagy hogy melyik megnyilvánulást bünteti az állam, az egyáltalán nem biztos, hogy egybeesik. Ezáltal az emberek gyakorlatilag két tűz közé szorulnak és igyekeznek olyan módon normalizálni a tevékenységüket, hogy megfeleljenek az állam normáinak, valamint a közösségi oldalak irányelveinek. Erre a kettős megfelelésre senki nem kényszeríti őket ugyan, de mégiscsak muszáj valahol elfogadni ezt a helyzetet, hiszen a virtuális terek egyre nagyobb részét képzik az életünknek. Végső soron megérkezünk tehát a „ha nem vagy online, akkor nem vagy” dilemmához, amely már sokkal inkább a pszichológusok, mint sem az egyszeri társadalomtudós világa.
Úgy vélem, hogy a fentebb leírtakban, Varga Judit kijelentéséből kiindulva sikerült alaposan kibontanom egy olyan politikai típusú érvelés alapjait az üggyel kapcsolatban, amely rávilágít a problémakör mélyebb tartalmaira egy bizonyos aspektusból. A globalizációkritikus szuverenizmus (talán a legújabb konzervativizmus?) – furcsa módon – esetünkben egy kifejezetten liberális alapérven keresztül jelenik meg, és egy olyan valós problémát karcolgat, amely az állam főhatalmának korlátozását és a társadalom igazodási pontjainak elmosódását tematizálja. Viszont nem mehetünk el amellett sem, hogy a közösségi médiafelületeket üzemeltető cégek tényleges befolyást kezdenek gyakorolni az emberekre, sőt, maguknak vindikálnak klasszikusan állami hatásköröket is, ami valóban ijesztő folyamat. De nem ez az egyetlen lehetséges megközelítés. A probléma kifejezetten érzékelhető, ugyanakkor nem feltétlenül kell globalizációkritikusan hozzáállni az ügyhöz.
A magam részéről azzal az alapállással értek egyet, hogy a szuverenitás egy elhasználódott fogalom, amelynek minimum szüksége lenne egy erőteljes újradefiniálásra. Ezáltal nem tartom alkalmasnak arra, hogy helyes támpontot adjon a fenti kérdés megítéléséhez. A fentebb kifejtettek egyféle magyarázatot adnak, ugyanakkor megoldást nem nyújtanak, talán nem is akarnak nyújtani, hiszen az ellenség állandó jelenléte egyfajta rendkívüli állapotban tartja az embereket. És hát, végsősoron, aki a rendkívül állapotban dönt, az a szuverén.
Egy jogi szempontú érvelés vázlata
Visszatérve az alapvető kérdéshez: az valóban probléma, hogy a cégek kényükre-kedvükre korlátozzák platformjaik felhasználóit, de amíg nem tisztázzuk ezeknek a tech-óriásoknak a státuszát, és nem határozzuk meg, hogy a felületeik minek minősülnek, addig szabályozni sem tudjuk őket. Ugyanakkor – ahogy azt korábban már kifejtettük – politikai okok miatt ezen cégeket szükséges lenne szabályozni, azonban jogi aspektusból ez már nem ilyen egyértelmű. A felhasználók ugyanis a regisztráció során elfogadják a közösségi felületek irányelveit – azaz jogilag szerződést kötnek a céggel arról, hogy ezen irányelveket betartják és nem fogják megsérteni őket. Azt viszont, hogy mi minősül az irányelvek megsértésének a cég (algoritmusai és adminjai) dönti el.
Természetesen ezen a téren is van valamennyi befolyása az államoknak (ráadásul itt pont az EU-ról van szó, amely azért szintén erőteljesen a szuverenitás-viták középpontjában áll), hiszen például az EU AVMS irányelve kifejezetten tiltja azt, hogy gyűlöletbeszéd vagy terrorcselekményre történő nyilvános izgatás jelenjen meg a közösségi médiában. Ez azt jelenti, hogy az EU kötelezi a cégeket, hogy ne engedjenek ilyen tartalmakat megjelenni, vagy azokat töröljék. Ugyanakkor a kötelezéssel át is adja ezt a feladatot a számukra, amely egy állam vonatkozásában egy kifejezetten közigazgatáshoz kötődő cselekvésnek tűnik. Nem kívánom felkavarni a jogdogmatikai állóvizet, de a laikus szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az EU már-már hatósági feladatként osztja rá ezt a feladatot a cégekre.
A fenti két dolog összefonódásából valami egészen furcsa elegy keletkezik, hiszen egyszerre láthatunk egy magánjogi jellegű fogyasztói-szolgáltatói viszonyt és egy közjogias ügyfél-hatóság jellegű viszonyt. Na már most ez mégiscsak furcsa, nem? Hiszen ezek a cégek nem látnak el deklaráltan közfeladatot és nem rendelkeznek közhatalommal. Ennek ellenére mégis fennáll ez a faramuci helyzet, amelyben valamilyen jogot korlátoznak, akkor is ha ezt elsősorban saját érdekükben teszik. Azonban mindez kissé összezavaró lehet az egyszerű szemlélődő (mint mondjuk e sorok írója) számára.
Hogy mi következik mindezekből?
Ezekből egy nagyon fontos következtetést kell levonni: van egy olyan fogalmi szürkezóna előttünk, amelyben nem igazán tudunk dűlőre jutni, hogy akkor most a közösségi média felületek és azok hozzáférhetősége közjószág-e – azaz mindenki számára elérhetőnek kell lennie – vagy sem. E kérdés szintén igen messze vezetne, ezért csak két lehetséges és egymás ellen ható érvelési utat villantok fel.
Az egyik, hogy közjószágnak kell tekinteni ezeket a platformokat, hiszen ez az új nyilvánosság, ahol mindenki tájékozódik és mindenki jelen van. Ez azt jelenti, hogy a köz- és az egyéni érdek az, hogy ezeket a felületeket demokratikusan szabályozzuk, és az államhoz sokkal szorosabban hozzákössük, hogy így ne lehessen kizárni senkit ebből. Ugyanakkor – és itt jön az ellenérv – ehhez arra lenne szükség, hogy az internet, amelyen ezek a felületek vannak, mindenki számára elérhető legyen, azaz az internethez való hozzáférés is egy alapjoggá váljon. Ezzel azonban az a probléma, hogy ennek megvalósítása rengeteg állami erőforrást igényelne, és ezentúl számos gazdasági konfliktust eredményezne. Sőt, a megoldása során olyan akadályokba is beleütköznénk, hogy – mivel ezek a cégek globális vállalatok, ezért nagyrészt a cégek irányelvei is globálisak – ezen felületek használata kaotikussá válna, hiszen ha nemzetállami szinten szabályoznánk, akkor akár országonként eltérő jogok és kötelezettségek vonatkoznának a cégekre. Ez viszont azt indukálja, hogy világ államainak közösen kellene megegyezniük abban, hogy mik azok a közös, mindenki számára elfogadható alapelvek, amelyekkel e rendszer működni tudna.
Egy jogi érveléssel arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy szükség van arra, hogy döntés szülessen e felületek és cégek jogállásáról ahhoz, hogy határozottan szabályozhatók legyenek, és ne élvezzenek a jelenlegihez hasonló privilégiumokat. Az ilyen döntések azonban a politikai akarat szülöttei, és ott jelenleg nem látszik még csak kibontakozni sem ilyen irányú elmozdulás. Ennek egyik markáns oka lehet a szuverenitsta megközelítés kapcsán korábban kifejtett érvelés.
Röviden fuzionálva a jogi és a politikai érvelést: amíg a politika mélyrétegeit a szuverenitás-vita dominálja, és abban a - nevezzük így- progresszív oldal nem kerül egyértelműen domináns fölénybe – mivel a konzervatívok inkább ellenségképet próbálnak kreálni a cégekből, nem pedig ezen politikai és jogi problémákra megoldást találni –, addig meglátásom szerint nem várható semmilyen előrelépés ebben az ügyben sem. Így az igazságügyminiszter által pedzegetett kérdések továbbra is csak üres szavak, aminek a célja a folyamatos rendkívüli állapot fenntartására irányuló izgatás. A létező probléma megoldása pedig egyre távolabb kerül, amely hosszútávon remekül megágyazhat több szélsőséges akciónak, összeesküvés-elméletnek, és tovább mélyíti bizonytalanságot.
Milbacher Dániel
Megjegyzések
Megjegyzés küldése