Narratívák harca. Miért fontos 1956. október 23. politikai szempontból?
Milbacher Dániel
Miért fontos 1956. október 23. politikai szempontból?
Mindannyian tudjuk, hogy mi történt 1956. október 23-án és az ezt követő napokban. Ismerjük a helyszíneket, az eseményeket, a hősöket és az ellenségeket. A magyar kultúrának és társadalmi emlékezetnek fontos része ez a forradalom. Éppen ezért nagy jelentősége van annak, hogy a politikában, a különböző politikai oldalak, hogyan használják fel azt, milyen értelmezéseket adnak hozzá. Az alábbiakban az általam legfontosabbnak tartott ‘56 értelmezéseket fogom felvázolni időrendben, afféle áttekintésképpen.
Ám mindezek előtt röviden arról, hogy egyáltalán hogyan lehetséges az, hogy egy történelmi tényt, mint az 1956-os forradalom, egymástól eltérő módokon, más narratívákon keresztül értelmezünk. Mindenek előtt megjegyzem, hogy ez nem történelemhamisítás, hanem egy tudatos politikai cselekvés, nem célja a tények megváltoztatása, mindössze a valóság magyarázása keretezése az éppen aktuális érdekek szerint.
A „megnevezés hatalma” és a „kollektív emlékezet”
A politika egy közösség ügyeinek megvitatására, elintézésére szolgál, éppen ezért előfeltétele, hogy legyen egy jól körülhatárolható közösség, amelyre kiterjed cselekvési köre. Az ókori görögök közössége a városállam volt, a modern világé a nemzet. A városállam esetében könnyű volt meghatározni, hogy mi a közösség határa, hiszen a város maga - területi alapon - kifejezte a politika hatókörét, ugyanakkor a nemzet esetén ez korántsem ennyire egyszerű.
A nemzet egy absztrakt fogalom, amely az egyéni emberek közös tulajdonságaiból építi fel a közösséget: a nyelv, a közös történelem, a közös szokások, közös ellenségek, a közös emlékezet. A politika a nemzetet mint kódot használja, ezzel igazgatva, befolyásolva és összetartva a közösséget. Ez elég egyszerűen hangzik, ugyanakkor szinte semmilyen közösség nem homogén politikai szempontból. Még a legvéresebb diktatúrákban is vannak eltérő értelmezései bizonyos eseményeknek. Egy demokratikus rendszerben pedig elvárás az, hogy a politikai közösség heterogén legyen, hiszen ez működteti a választásokat, így fejlődik a közösség.
Ebből kifolyólag egy demokratikus rendszerben a politikai erők között folyamatosan zajlik egy megnevezési, értelmezési harc. Pierre Bourdieu szerint a „megnevezés” hatalma éppen arra szolgál, hogy az általunk használt terminológia váljon uralkodóvá, és mivel mi birtokoljuk ezt a hatalmat, vagyis, hogy dolgoknak nevet adunk, ezért a mi akaratunk érvényesül. Ennek lényege tehát, hogy egy adott politikai erő azért küzd, hogy egy adott dologgal kapcsolatban az ő értelmezése legyen domináns, és így a közösség, a többség erejével az egyénekre tudja kényszeríteni azt. Mindezt könnyen vetíthetjük rá az emlékezésre.
Az egyének mellett, a társadalomnak is van emlékezete, ezt nevezzük - Jan Asmann szavaival - „kollektív emlékezetnek”. Ez által emlékezhetünk olyan dolgokra is, amelyeket sosem éltünk át, sőt akár még nagyszüleink sem. A kollektív emlékezet tartalmazza mindazokat a győzelmeket, vereségeket, sikereket és katasztrófákat, amelyek alapvetően meghatározzák a közösséget. A politika a megnevezés hatalmával nagyban hozzájárul a kollektív emlékezet kialakulásához. Így egyrészt egy társadalomnak vannak „hideg emlékei”, amelyek már megcsontosodtak, megdermedtek. Javarészt azért, mert régen történtek, és személyes megélői és közvetlen hozzátartozóik már nem mesélik eleven emlékként őket, nem formálják vele aktívan a jelent (ilyen például a mohácsi vész). Másrészt a közösségnek vannak „forró emlékei”, amelyek még elevenen élnek a jelenben, meghatározzák azt, cselekvésre ösztönöznek (ilyen például a most tárgyalt ‘56-os forradalom).
Egy közösségben a politikai hatalomért folytatott küzdelemnek része tehát az is, hogy az olyan közelmúltban történt történelmi eseményeknek, amelyről még annak megélői mesélni tudnak jelentést adjon, azokat megnevezze, értelmezze, és így a kollektív emlékezet számára azt hideggé, egyértelművé tegye.
Ez a harc Magyarországon is zajlik 1956, és a hozzá kapcsolódó szimbólumok (október 23., Nagy Imre, pesti srácok) kapcsán. Nem véletlen, hogy rengeteg film készült róla (pl. Nap utcai fiúk, Szabadság szerelem, Szamárköhögés, stb.), hogy nemzeti ünneppé nyilvánították 1989-ben, hogy minden politikai oldal megemlékezést tart minden évben ezen a napon, és hogy nagy tüntetések szoktak tartani ekkor.
Éppen ezért az alábbi néhány pontban, a fentebb leírtak tükrében szeretném felvázolni a politikai szempontból legfontosabb értelmezéseket, amik mind a mai napig meghatározzák a magyar politikát.
Tabu és ellenforradalom
Az 1956-os eseményeket követően a Kádár János által vezetett rezsim megtorlásokba kezdett. Sok embert börtönöztek be és végeztek ki (pl. Nagy Imrét, a forradalmi kormány miniszterelnökét, akit arccal lefelé temettek el titokban más név alatt).
A Kádár-korszakban ‘56 tabu volt, nem szabadott róla beszélni, és ha említették is, akkor is csak ellenforradalomként.
Forradalom, újratemetés, nemzeti ünnep
1989-ben megtörtént a rendszerváltás. Ennek szimbolikus eseménye volt, amikor Pozsgay Imre elismerte, hogy az ‘56 nem ellenforradalom volt, hanem egy jogos felkelés. Ezt követően nyáron óriási tömeg előtt újratemették Nagy Imrét, majd szimbolikusan október 23-án kikiáltották a harmadik Magyar Köztársaságot.
1956 tehát egy olyan esemény volt, amely szimbolikus alapját képezte a rendszerváltásnak, a vér nélküli forradalomnak, amellyel az elnyomó rezsimet leváltották. ‘56 egy olyan hivatkozási pont lett, amely egyrészt mindenkié volt, ám a politikai harc természete miatt, mindenki magáénak akart, és akar most is.
„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem”
A rendszerváltás után a magyar politikai gondolkodásban a balliberális narratíva vált uralkodóvá. Ekkoriban meghatározó értékek voltak az erős jogállam, politikamentes oktatás és a politika szűk korlátok közé szorítása. Persze ezek nem írják le teljeskörűen ennek az időszaknak a gondolkodási struktúráit, ám megvilágító erejűek '56 kapcsán.
Ebben az időszakban az 1956-os eseményekhez való viszonyulás a rendszerváltás mintáját követte és előszeretettel használta azt a szabadságért folytatott harc toposzaként. E toposz kifejtéséhez egy szociologizáló nyelvet használt, amely igyekezett az egyén feletti szintet megragadni és a tudománytól kölcsönzött fogalmakkal, racionális érvelés mentén magyarázni az eseményeket. Ez gyakran aprólékos és tárgyilagos emlékezéshez vezetett, amely az események érzelmi töltetét háttérbe szorította és '56-ból egy ceremoniális, apolitikus kiállítási tárgyat csinált.
Eszmei szinten a balliberális értelmezés Bibó István munkássága és politikai szerepfelfogása nyomán viszonyul e történelmi eseményhez. Ennek középpontjában a társadalom fellázadása áll az állami elnyomással szemben, valamint a szabadság követelés. Személyes szinten pedig a megértésközpontú, racionális, tudományos és önmegtartóztató hozzáállás került a középpontba.
Ezt a balliberális értelmezést kezdi ki a későbbiekben a jobboldal emberközelibb nyelvezettel dolgozó, erősebb szimbólumokat használó és egyszerűbben átélhető narratívája, amely 2006 után válik majd dominánssá.
„Ez olyan mint ‘56!”
2006 őszén az őszödi beszéd kiszivárgását követően hatalmas tüntetések kezdődtek, amelyek véres összecsapásokba, és súlyos rendőri túlkapásokba torkollottak az azonosító nélküli karhatalmi erők és az agresszív tüntetők között. Az emberek jogállamba vetett bizalma megremegett. Innentől kezdve, az ekkoriban ellenzékben lévő Fidesz narratívája az lett, hogy a kormányon lévő MSZP ugyanolyan, mint jogelődje az MSZMP és lám, a tüntetőkkel is ugyanúgy jár el. Október 23. 2006-tól kezdődően már nem csak ‘56-ra, ‘89-re, hanem 2006-ra is emlékezteti az embereket, aktívan él a politikai köztudatban. A megnevezési harcot ekkor a Fidesz nyerte meg és ezt a hatalmat meg is tartotta mind a mai napig. Ennek mementója pl. az Alaptörvényt illusztráló Lovasroham című kép is.
Kép forrása: Korényi János: Lovasroham (2006.október 23.)
Szuverenista, nemzeti, antikommunista
A 2006-os események után a Fidesz megkérdőjelezhetetlenül kisajátította ‘56-ot. Hatalomra kerülésük után összekötötték az „elmúltnyolcév” politikáját, a gazdasági válságot, a rendőri túlkapásokat és minden kisebb-nagyobb vélt vagy valóst bűnt, ezzel kialakítva egy ellenséget, amelynek arcává Gyurcsány Ferenc vált. Innentől kezdve ‘56 teljesen a jobboldalé lett, és megkezdődött a történelmi emlékmű csiszolgatása. Szimbolikus ez, hiszen Orbán Viktor politikai karrierjét is a Nagy Imre újratemetésén elmondott beszéde indította be, és 2010 után ugyancsak ‘56 vált az elnyomó hatalom elleni lázadás hivatkozási alapjává, csak a jelenben a Szovjetuniót Brüsszel váltotta fel a retorikában. Ehhez kapcsolódik továbbá, a nyugattól való „segítség várás” és az ebben való csalódás is, amely szükségessé teszi azt, hogy az ország a saját lábára álljon.
Ez tehát egy nemzeti, szuverenista, antikommunista ‘56 értelmezés, amely az ország függetlenségét és a magyar nemzet szabadságát hangsúlyozza a külföldi befolyástól, valamint elutasítja a kommunista ideológiát.
'56 emlékezetének átalakítása és Nagy Imre szobra
Megkezdődött ‘56 emlékezetének átalakítása. Ennek egyik nagyon jellegzetes esemény a Nagy Imre szobor áthelyezése volt, amely a Vértanúk teréről került át a Jászai Mari térre. Ennek hivatalos oka, a vörösterror áldozatainak emléket állító Nemzeti Vértanúk Emlékművének rekonstruálása volt. Ezzel párhuzamosan a kormányközeli sajtóban megindult egy karaktergyilkosság Nagy Imre ellen, mivel végső soron kommunista volt, és a Rákosi-rendszerben is az embereket sanyargató pozíciókat töltött be, így hőssé tétele nem kívánatos a jobboldal számára. A narratíva része az is, hogy a jobboldal fontosabbnak tartja a pesti srácok szerepét a forradalomban, akik életük árán harcoltak az elnyomók ellen a nemzet szabadságáért.
‘56 mint baloldali forradalom
Természetesen 2010 után sem volt mindenki elégedett a megcsontosodni látszó jobboldali ‘56 narratívával. Ebből kifolyólag sorra születtek a baloldali értelmezések, amelyek egy igazi munkás forradalomként mutatják be ezeket az eseményeket, hiszen megalakultak az alulról szerveződő munkástanácsok, visszatért a többpártrendszer és Nagy Imre ígéretet tett egy újfajta szocialista megközelítésre, amelyet Kádár János fojtott vérbe a szovjet csapatok segítségével. Ez a megközelítés ismét megpróbál visszatérni a történelmi alapokhoz, kihagyva ‘89-et és 2006-ot, ezzel valamiféle hagyományt keresve a hazai új-baloldal számára.
Tanárok és Zalaegerszeg
2022-ben október 23. a megszokottól eltérő módon alakult. A jobboldal nem tartotta meg a mára már hagyományosnak mondható fővárosi megemlékezését, így a miniszterelnök ünnepi beszédét kisebb közönség előtt tartotta meg Zalaegerszegen.
Messzemenő következtetések elhamarkodott lenne levonni ebből, de azt fontos megjegyezni, hogy ezzel a Fidesz megszakította azt az évtizedes hagyományt, amelyet 2006 óta folyamatosan építgetett. Ez természetesen a jobboldal '56-os narratívájának értékéből nem vesz el, ám kissé varázstalanítja a mítoszt, amelyet a 2006-os események köré szőttek.
Budapesten eközben a tanárok, diákok és civilek szerveztek egy több tízezres tüntetést, amelyet a politikai pártok nem tudtak maguknak kisajátítani. Itt önálló '56 értelmezés nem jelent meg.
Változatlan trendek
A különböző narratívák továbbra is viaskodnak egymással, ám érzékelhető, hogy a jobboldali értelmezést nem igazán sikerült kikezdeni. Természetesen folyamatosan próbálkoznak a politikai cselekvők azzal, hogy új kereteket állítsanak fel, ám ezt mindeddig az uralkodó narratíván kívül, a jobboldali narratíva értékeinek tagadásával próbálták megtenni. Felmerül a kérdés, hogy ez a jelenlegi narratíva társadalmi gondolkodásban való megcsontosodása miatt van-e így, vagy pusztán a többi értelmezés nem elég átélhető az emberek számra. Az biztos, hogy a politikai gondolkodás utóbbi évtizedben tapasztalható hanyatlása és reakciós jellege nem teremti meg a társadalomban az igényt arra, hogy más értelmezési keretbe kerüljenek át az '56-os események. Itt is, mint ahogy a politikával kapcsolatos gondolkodás más terrénumain is, fel kell tennünk azt az egyre időszerűbb kérdést, hogy lehet hogy nem elvárni kellene a társadalomtól a változást, vagy azt, hogy kollektív cselekvéseit megmagyarázza, hanem meg kell értenünk azt, és ebből kiindulva kell alakítanunk a politikai cselekvést meghatározó narratívákat.
1956 történelmünk egyik legfontosabb évszáma. Az ehhez kapcsolódó események, és értelmezési küzdelmek mind a mai napig meghatározzák a politikát. Fontos, hogy ne becsüljük alá ezeknek a szimbólumoknak az erejét, hiszen ez alakítja a társadalmunkat, és ez határozhatja meg a jövőnket is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése